A tékozló fiú

A tékozló fiú

Atyám - add ki nékem az én örökségem!

Szól a fiú, s gyúl a szívében hiú vágy.

Szűk az otthon, vonzzák a távoli fények,

indul remény telve, rá a széles út vár.

Szép a világ, víg az élet, sok jó barát

veszi körül, mámor ittas kéjben élve.

Ám amikor elfogy pénze, nincs az a társ

aki pártját fogná, zuhan mély örvénybe.

Disznópásztor sorsra jutva, gyötrő éhség

moslékos vályúhoz űzné, enni végre.

Áll összetörten éh - halál mezsgyéjén,

hova veszett régi énje, büszkesége?

Emlékezetébe otthonát idézve,

magába száll fájó, bús keserű lelke.

Indul az elhagyott, keskeny útra térve,

bűnbánatos szívvel, vétkét beismerve.

Tárul az atyai szív, karját is tárja,

   várja már kapuban a tékozló fiát.

Fut elé, öleli, árad boldogsága,

  gyűrűt húz ujjára, s ölt királyi ruhát.

 Testvérszív nem bocsát, félti a vagyonát.

kívül áll az ajtón, fellobban haragja.

Atyai szívben a szeretet oldozás,

mindkét fia sorsát bölcsen igazgatja.

Ránk is szeretettel vár mennyei Atyánk,

mindahány tévúton bolyongó gyermekét.

   Megnyitja előttünk a Mennyek ajtaját

s öleli keblére, mindazt, aki megtér.

Schvalm Rózsa

(2012-06-25)