Magasan fenn a hegytetőn,
széttárva büszke szárnyait,
vigyázva, óvón rejti el,
a múltnak sajgó árnyait.
Talapzat szikla, kőkemény,
bronzból a nagytestű madár,
hirdetve ősi, szép regét,
megkopva, hamvas-szürke már.
Időnek vaskos ércfoga,
kikezdte dicső, szép nyarát,
siratja kóbor esti szél,
s a bércet pátosz hatja át.
Illyés Gyula valami olyasmit írt, hogy "a Kisfaludy Társaság 1846-ban kiírt pályázata volt az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, amire méltó mű érkezett". Ez Illyés szentenciózus tévedéseinek egyike. Valójában a megállapítás fordítottja igaz: Az volt talán az egyetlen olyan magyar irodalmi pályázat, ahol a méltó művet jutalmazták. Ez is nagy részben Vörösmarty Mihály érdeme. Vörösmarty írói erkölcse messze kimagaslik a hazai mezőnyből, nem csupán ez az egy eset tanúsítja.
Tavasz jött? Elszállt fenyőfáim alól
a telelő fácánkakas végleg...
Nem ismer hálát, csak búzamagomról
tud, mellyel elkerülte a véget.
Tavasz jött? Ismét jelzik vakond útját
leszúrt kapanyél nagyságú lyukak...
Szorgosan vési lenn az alagútját,
mint metrósok kőzetbe pajzsukat.
Cserebogarat fordít ki a kapa;
nehézkes. Kábult, téli álma szűnt,
megtöltekezni berreg, s szárnyra kap a
meggyfához, mely zsenge rügyeket szült.
,,Én már kiléptem saját viharzónámból,
harcokban edzett túlélő-művész vagyok.
Beajánlom magamat a valósághoz,
rostált lélekkel, s tisztán indítom napom.,,
Nyár van
Nyár van, színek és fények varázsa,
forró szél ringatta lombok között,
aranyló napsugár villanása.
Árad a júniusi fényözön.
Bárányfelhők a horizont szélén,
fehér hegyvonulatot formálnak.
A tiszta égbolt ragyogó kékjén,
elbűvölő, mesebeli tájat.
A határban szőke búzatáblák,
tűző nap érleli az életet.
Szél lengeti sok - sok dús kalászát,
közel az aratás, s ígéretes.
Bőkezűen adja az ég Ura,
szükségét az éhező világnak.
Az istenektől neked tüzet loptam magam,
szerelem ködétől homályosult el agyam,
vállaltam, hogy újra és újra húsomba marj,
csak közben fekete tollaiddal betakarj.
Ne lássam, hogy véremtől csatakos az avar;
s most fájdalmamban az ég felé nyújtom nyakam...
Így őriznek meg minket az évezredek.
Ölelj át szelíd sugarakkal, melengess fény.
Bíborselyembe szőtt bársonyt az alkonyat,
lágy maszkot takar,s csókolja arcomat,
pislant ezernyi csillag. Kacsint felém
a sovány hold. Sápadt, álmos szegény...
Ébredését várom majd, s hajnali hangokat.
Ölelj át szelíd sugarakkal, melengess fény
S, mint álmos sóhaj száll el merengve az éj
tűz csordul újra, szeretve fényesít hantokat
kopár rögökre szór száz teli-marokkal
Szikra-világot. Új nappal virrad, életre kél....
Még ideát.
A rózsafát még zöld mámor fedi,
S az éjszaka a Vén Napot
Felkelni engedi.
Él még az Élet,
S a halál
Még százszoros talány;
Olcsóbb lesz az ember,
Drágul a dohány.
Szent hajnal köszönti a vén körtefát.
Még ideát.
-----
Még ideát.
A hétköznap még lelkesen pereg,
Jövőbe ömlő sík felett
Még Július lebeg.
------
Gyermeknek az Élet
Ezüst kacagány;
Olcsóbb lesz az ember,
Drágul a dohány.
----
Sírkereszt helyett van
Csendragyogásod
lázas naplementében
gyönyörűséges…
Szememben izgalommal
vibrálnak még színeid.
Halk muzsikaszó.
Sötét lepellel a csend
rám takarózik.
Csak egy tücsök, ki zenél,
Ült magában, mint egy árva,
sört kortyolva mélán nézett
- tán valamit felidézett -,
ez a kocsma sosincs zárva.
Szeme fáradt, szénfekete,
bőre cserzett, olajbarna,
foltos volt a ruha rajta,
s egy kisgyerek észrevette.
Épp csak vízért léphettek be,
úri szülők, gazdag sznobok,
elkerülték jól a koszost,
igyekeztek, nem ültek le.
A pultostól flakont kértek,
karonülő volt a kisded,
sose látott ő még „színest”,
bámulta a fura képet.
Hamvadó érzelem füstje fojt,
ősi vágyam, s a lelkem tied volt.
Az ajkam néma, ráforrt a szó,
kínodat látni oly szívig ható.
Még pezseg érted e bolond vér,
s vadul lángoló szerelmet ígér.
csend, tücsöknóta,
álmodó libikóka
bíborhomokkal...
Sovány holdkaréj,
vöröslő égi paplan
szemnyitó csillag...
Van globális hivatkozás
Ezerszer, és ízibe,
S az ál-globál focipálya
Végtelenül kicsike.
----
A globális érdek talán
Szűk, ostoba és konok,
Ha rá hivatkozva nyernek
Örökké a rokonok?
---
A nyakunkba rossz, negédes
Retorikák ömlenek,
De mindig csak a belterjes
Kapcsolatok döntenek.
-----
A susnyásba vihet minket
Egy rozzant jövő-vonat,
Ha még most is gaz terem, meg
Urambátyám-kapcsolat.
-----
Attól nemcsak az értelem,
De az Erkölcs is vacog,
Fent két bolygó ünnepli a nászát,
Halkan súgsz fülembe,
lágy fuvallattal,
megérintesz, alig szólsz,
úgy marasztalsz...
Dicséred a hajnalt,
melegét megáldod,
szívemhez az utat
mindig megtalálod.
Hálót fonsz körém,
Parázsló múltunk szitáló csönd-fátylán át,
magamhoz édesgetnélek, bűvölnélek.
Takaródul adnám az éjjel bársonyát,
s álmodban szeretnélek, én szolgalélek.
Nyolcvankettedik rész
Számos kérdés felvetődött már mind a szerelem, mind a líra vonatkozásában. Aki hosszabban kíséri figyelemmel az esszésorozatot, talán már a formálódó definíciókra is ráérzett. Azt is érezheti azonban, hogy még az eddiginél is szélesebb merítésre van szükség, mert a téma „mindennel összefügg”.