Csak özönlöttek, végeláthatatlan.
Hol meglódult, hol meglassult a sor,
de özönlöttek végeláthatatlan,
egy furcsa kor
súlyát hordozva fáradt lábaikban.
Munkát, családot elvesztettek régen,
Dédelgetve álmainkat
a rét bágyadt tücsköt ringat,
hol még érett asszony-nyár van,
szarkalábbal szemzugában.
XVIII. rész
Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.
Nézzük újra a meséjét:
Egykor idejöttünk,
Kormos ég felettünk.
—-
Tán több ezer éve…
Ritka kincs a béke.
——-
Istennek hódoltunk,
Szabadok maradtunk.
—–
Kormos ég felettünk;
Itt voltunk, vagy jöttünk.
—-
Isten élni hagyott
Néhány évszázadot.
——-
Török dobja mordult,
Sorsunk rosszra fordult.
——
Kormos ég felettünk;
Temetővé lettünk.
—–
Sorsunk harcos céda,
Lettünk másnak: példa.
—–
Dicső szablyát fogva,
Megritkulva, fogyva;
—-
Nem dúlja már az ár a tengerünk,
elült a szél, a méla csend az úr,
hitünk keresztje néma mélybe hull,
s egymást keresve, lassan elveszünk.
Vágyódva várt a szép remény reánk,
hiába volt a nyár, az áldozás,
a sors, a szívlapát, csak árkot ás,
jégkása lett a láva tűzteánk.
Láncokra fűzve éltük életünk,
kiállva lelki-benge vad hevét,
utálva-nyelve már a dőre lét,
nem mondta senki azt, hogy: ég velünk!
Lám, ez jutott nekünk, a bánatunk!
Kikezdte már a súly a lelket is,
Szóljon hát most az ének,
Jó bornak szépségérül,
S annak rózsatövét
Szolgáló szeretőjérül...
Arról, ki ültette ember öröméül
S lehordta fürtjeit dombok tetejírül.
Az nagy kádakban táncolt rajt', karikába-körbe
Majd kalodán keresztül hosszan meggyötörte,
Megszűrve az levét rakta hűs gödörbe,
Amfora edénybe, pecséttel lefödve.
Vajon sírnak-e ott fenn az angyalok,
mikor oly nyomasztóak a hajnalok?
Leüvöltik-e kínjukat énnekem,
vigasz lesz-e nékik édes énekem?
Vajon vágyják-e földi csókok mézét,
vagy egyedül őrzik a naplementét?
Kettecskén korzóznak-e a felhőkön,
Énekszó száll, boldog időkben szépek a lankák,
szőlőt szedni az ősz hív, zöld lombú venyigékhez...
méz fürtökben zárva a nyár, s lesz téli vigasság,
jó kupa mézes borral szépségét megidézed.
Vígan tiszteld ez földet, kérj isteni áldást...
Nagyhasu hordód vérszín musttal, lám, telemerve.
Csordult, telve a korsó tűzzel, hegy leve rád vár
búdat hagyd el végleg ,boldogan útnak eresszed...
hordóktól nyög,s húz a szekér had, csurran a víg-kedv,
indul már deli kedvvel dolgos szűreti népség.
Simítsd vállam szélkezeddel,
fejtsd le rólam szakadt ingem,
fürösszél meg esővízben,
száríts szépre pírszeleddel.
Cirógass meg fényszemeddel,
melegítni’ borulj reám,
te legyél a selyemruhám,
héjazz körbe szerelemmel.
Idős hölgyek fukar nyara -
vénkisasszony-csúf az ara!
Hűvös hozzánk, szíve galád,
falson fújja hattyúdalát.
Alig jött el, máris menne,
nincs fikarcnyi hűség benne.
Felhőt cirógat csendes napsugár,
Színorgiára virrad a határ.
—–
Az őszi reggel halkan hunyorog;
S a bürokrácia lent
Csikorog.
—-
Az Ősz nyugodt, türelmes változást hoz,
Míg az ember világa
Csupa káosz.
—–
Esőket fontolgatnak az egek,
S a délelőtt öregesen pereg.
——
Visszafogott, szép, csendes, mély öröm
Mosolyog égi boszorkánykörön.
——
Fonnyadó őszi vénlány-napsugár
Talán szivárvány-vőlegényre vár.
—–
Az est fájdalmas árkot szánt az égen,
Most még nyár tüze lopja a csókját könnyel a tájra
Jó kedvvel néz, szűrve a hajnali csendbe madárdalt
Füstös aranyban színez nap szeme fára, virágra
Éled a lombvár rezgőn, trónusa tengere zöldnek
Megmerit akkor kék-szín mámort, így lepihenni
tér. Falevél sír; elviszi szél fia nyári világom?...
Ősz szele Ő. Jól ismeri már. Kél mindig e tájon...
Őrzi a fényt rég, átfon lágyan, hogy sose fájjon
élete ősznek... tél dere hóval küldi pihenni...
Szitakötőszárny
nekifeszül a szélnek
mintha intene...
Fecskék délre repülnek
Talán, majd visszatérnek.
A napsugarak
lágy fénnyé szelídülnek
vágyak kihűlnek
Köd lepi el a tájat
a nyár tűnő káprázat.
Már nem is nyargal
halkan, lengedezve fúj,
bágyadt őszi szél.
Kertek alatt osonva
házak falához simul...
barna szemekkel,
szúrós ruhában lapul
Szelídgesztenye.
Meleg boldogság, illat.
Tenyeredben fényre gyúl.
Vérbíbor színben
simogat melegével
szagos október.
Még bosszantanak
apró legyek, szúnyogok.
Másodvirágzás.
Megbolondultál,
almafám, te is
virágba szökkenve vársz?
Tanya ablakán csörömpöl a szél:
elkellene már egy újabb zsanér,
rozsdátalan, még szűz foglalatú,
sőt, mehetne minden ócska batyu.
Az öreg-szag, a sápatag ránc-kéz,
a kék terítő, és háncs-támlás szék,
régen eltűnt, kivitte a huzat,
nincsen miliő, se paraszt-tudat.
Szellem csókol tapasztott falakat,
esti árnyak laknak nagy fa alatt,
az eget csak felhő-gulya járja,
elcsorbult a vidék furulyája.
Lepkeszárnyon repkedő remény,
mit akarsz te, mondd, a tűz felett?
Nem őrködnek mindig Istenek,
délibábot kergetők hegyén.
Büszkeséged volt az ékszered,
s megperzselnéd rezge szárnyait?
Tűzre vetve kósza vágyaid,
szalmaszálsors lenne végzeted.
Mért kísérted múltad árnyait?
Állj ki bátran, mondd, hogy: - ég veled!
Rombold le a bánat várait,
ember volt még mind, ki tévedett.
Átsegített többször már a hit,
mosd fehérre foltos életed.
Ringó falevél,
ajkadon az ősz csókja.
Oson már a tél.
Witnyédi István, Gaudi András, Zrínyi Péter gróf és mások – bár talán már vacsoráztak – leültek mellénk, és szintén nem kérették magukat. A ház ura ugyan maga is egészséges, jó étvágyú férfiember, de az öccse ezen a téren messze túltesz rajta.
A gróf és én részletesen elmondtuk, mire jutottunk.
- Sikerülhet ez? – kérdezte Witnyédi.
A beszélgetés az aknákra és gyújtóeszközökre terelődött, és kiderült, hogy Zrínyi Péter gróf gyermekkorában nagyon is érdeklődött a rakéták, és mindenféle tüzes szerszámok készítése és alkalmazása iránt.
„A liget fölött jeges szél zokog.
Fájó könnye fák kérgére hullt,
s míg úgy sír, mint talp alatt a homok,
zokogásában muzsikál a múlt.”
(Kovács Daniela: Végre meglátom)