Ezüstfenyők suttogását hallgatom,
a múlt emléke csendesen rám szitál.
Simogat mézízű éjszakánk heve,
nélküled szekrényem is vádlóan kong.
Lelkem csontsivatagában bolyongok,
üldöz a félelem, mély barázdákat
szánt szívem kopár, szikes lejtőibe.
Képed hiába szorongatom, mint gyűrt
amulettet, s nincs miért őriznem.
Jött az egy szál asszony, homlokán a csillag,
szemében gyöngyökkel, holdfényöleléssel.
Föld porát tapodta, szikrát szított lába,
sok porontyot rugdalt pokol pitvarába.
Jött szikla szándékkal, hittel-akarattal,
elbánni a Vénnel, patás ebfajzattal...
Tályogos a Nap is, rontás feszül testén,
irgalmat nem kegyel, fenekedik bestén.
H.Gábor Erzsébet
Mézlik a szőlő
Mézlik a szőlő, dús leve áldás, gazdag az őszünk.
Nap sugarától fénylik a táj - már széled a felhő -
csókja cirókál, élvezi lágyát, issza a bőrünk.
Tudtuk, a dolgos, víg szüret áldott ünnepe eljő.
Szorgos a jónép, csurran a must, még szomjas a hordó,
árad az érzés, szárnyal a dallal, szél viszi hátán.
Hála a szívben, csobban a lé, hűs bársonya oly jó,
boldog az ember, lelke kigyúl, most nem hat az ármány.
Megszállt a vén nátha-sátán,
Úszom a nyűgösség hátán.
—–
Hétköznapi magán-pokol,
Az egész világ fuldokol.
—-
Torokfájós, nyamvadt reggel,
Felhő küzd sötét egekkel.
——-
Kopnak a zsebkendő-bércek,
Köhög a Hold, a köd félszeg.
——–
Egy csökött elméjű fazon.
Pöröl velem fent a buszon.
—-
Talán erőszakos vagyok,
S ahol kell,
Az is maradok.
——
A torz, nyálkás fejű nátha
Rücskös szája folyton tátva.
—–
Hűvös-napos őszi kétség,
H.Gábor Erzsébet
Édenkertünk
Illatszőlő, bársony őszbarack,
Édenkertünk bőségasztalán,
szüret múlik, s lugas sorfalán
gyümölcsfosztott, árva tő marad.
Rámtapasztva édes vágyadat,
csókunk íze nektárt ünnepel,
ajkam lágya, mint a tűz felel,
óborrá forr vérem általad.
Pihét perzsel láva lehelet,
mi szelíd, most vaddá mámorul,
a szerelem önző álnok úr,
józan részeg senki nem lehet.
Kéjtengerbe fúlva jóllakunk -
Mint falevelet múló őszi pillanat,
körbeölellek kedvesem.
Pihegő testednek látványát kódolom,
vágyszikrád nekem csillogjon.
Lélegzésed hajnali hangjait gyűjtöm,
bőröd illata borzongat.
Rózsák esteli ringását adom néked,
s gyarló szívem lüktetését.
Talán csendes ősz vár ránk az idén,
a Nap lustán ring a Duna vizén.
Gyenge fénye táncot járva folyik,
s mint a gyermek, anyjáról álmodik.
Tovaszökne, bújna el merengve,
Olyan álmos mindig reggelente...
A folyó sem vesz vadul éles kanyart,
hozzásimul fűzfáival a part.
Úgy csordogál, szinte áll a vize.
Partifecskék otthagyott fészkibe
apró cinkék lelnek tágas otthont.
Lármás népség, már érett magokat bont.
Délre vágynak "vét" formázó darvak,
visszatérnek károgva a varjak,
Csodás az őszi éj, türemlik égre hold.
Sötétben ébredő parányból gyúlna fény,
ha el nem rejtené felhők mögé a holt
tüzet, világok vélt szavát, ígéretét...
Jön elébem, fut a Múzsám,
s megáll az ész, nincs szemérem,
forró vágytól pezseg vérem,
Idén az Ősz korán vénül,
A hajnal fagyosra kékül,
Reszketnek a fellegek,
Portyára les a hideg.
——–
Ősz fáján sok munka terem,
Káosz van, meg késedelem,
Sok adminisztráció,
Szinte semmi ráció.
—–
Zord, lassú, tohonya napok,
Őszi sejtelem gomolyog,
Gyürkőzünk a hegyre fel,
S a szobor nem énekel.
——
Idén az Ősz korán vénül,
A Nyár mindig hamar évül,
Nem marad utána más,
Jéghideg realitás.
—–
Dermedt őszi tapasztalat
Fürkészi a hideg falat;
Alkonyórán
Lét zaja csendesül alkonyórán,
leszáll a nap nyugat horizontján.
Mielőtt álomba szenderülne,
megfürdik lángok közt elmerülve
Fényözönét ömleszti a tájra,
izzón röppen alkonyi szikrája.
Sugara hegy ormát aranyozza,
leszáll a földre az égi pompa.
Ám eljön az este lopakodva,
mint tolvaj, kincseit elrabolja.
Éj sötét bársonyán szerteszórja,
hold vándor hajnalig útját rója.
Schvalm Rózsa
H.Gábor Erzsébet
Látod, eljött az ősz is
Látod, eljött az ősz is
ráncot redőzve ránk,
isszuk a mézteánk,
velünk vénül a kőris.
Hajlott háttal a tél lenn
figyel, aggódva néz,
öreg, eres a kéz,
egyre forog az érem.
Tudom, vége lesz lassan,
ámít az idő még -
semmi nem számít rég,
csak egy: veled maradtam...
2013.10.05.
Az természetes volt, hogy az elkészült aknafolyosók esetében a gyújtózsinórok sem maradhatnak szabadon. De hogyan léptetjük őket ki onnan?
Nézd, hogy nélküled mivé lettem,
őrült tangót jártunk mi ketten.
Álmokkal kihímzett éjszakánk,
szerelem-lepelt terített ránk.
Vad vágyaink máglyáján égtünk,
tudtuk, egyszer ez lesz a végünk.
Halványuló látomás vagyok,
belül pirít a szégyen, sajog.
Hamvába hullt szerelmi lángunk,
kínzó múltunkért nem sóvárgunk.
Nem tangózom, nincs édes-kettes,
szívem bánatkövekkel terhes.
H.Gábor Erzsébet
A fűz szerelme
A fűzre lomha, méla bú borult,
az este néma hurka rászorult,
hiába vágyna fényre, nem lehet,
reménye mindörökre elveszett.
Szerelme volt a lenge, déli-szél,
a selyme csalfa, bókja égig ér -
Galád! S a balga fűzfa hitte azt,
csak ő, ki hozza majd a szép vigaszt.
Ölelte őt a szél, s ha dalra kélt,
a lombja tündökölve úgy remélt,
s karolva „férfiját”a gyenge ág,
a szíve tudta, hogy csak erre várt.
Kilencvenhatodik rész
Az erkölcsi világrend őrének ugyan Istent tekintjük, de semmiképpen sem a régi vallási elképzelések személyes Istenét, aki felhőtrónon szemléli a világot angyalok és szentek közepette – mint azt a középkori népies vallásosság vélte – hanem a bennünk lakozó isteni elv megszemélyesítőjét, aki isteni mivoltától függetlenül – sőt talán éppen attól vezettetve – elválaszthatatlan részét képezi az emberi lényegnek. Az ember nem isten, de hordozója az isteni princípiumnak, ha akarja, ha nem.
