Erna egy Dorset-i lány volt,
minden szép ifjúért lángolt,
egyszer e nagy liba
elment egy lagziba,
s meggyulladt. Micsoda láng volt!
*
Marynek volt egy kalapja,
azzal telt el egész napja,
kivette, betette,
fölvette, levette,
míg fel nem pofozta apja.
*
Eötvösnek ingája torziós,
elnézte, nem lett-e torzítós.
Akárhogy figyelte,
hol arra, hol erre,
bárhogy javította, torzított.
Nagyon hosszú már a poszt;
A piros ász, oszt – nem oszt.
—–
Mindegy már, mit is keresek;
Alsók, felsők, kilencesek.
——
Univerzális riposzt:
A piros ász oszt – nem oszt.
——-
Totál globál multikulti;
Harminchat lapos tök ulti.
—-
Hamis szabadság kifoszt,
A piros ász oszt – nem oszt.
—–
Teljes sorú végső betli;
Kiterítem, ezt fizesd ki.
——-
Nyugalom az élet álma;
A Hídon túl nincsen számla.
——-
Szívós, konok léti poszt;
Ha meghasad a tudat, éjben a nappal
világít ezer csillag minden öntudattal.
Most fényes utakon közénk gyertek
kiket már réges-rég elfeledtek...
Csontjaitokon a párka sem talált
kivetni valót,
nevetekre az emlékezet is csak nehezen
találja a szót..
Apák, gyermekek. Álszent gyilkosok.
A fény nem válogat, kíséri árnyatok.
Ti is, ki megrekedtetek a két
világ között,mert lelketek még nem,
csak testetek , mi gyászba öltözött..
Ez éjjel értetek égnek újra a lángok,
H.Gábor Erzsébet
Jövőt remélve
"A pajta és a rét között,
a kert aranyba öltözött:"
a sok levél a földre hullt,
avar-ruhája lángra gyúlt.
A tőke régi, renyhe már,
halomba hordva tűzre vár,
a szél elállt, a rőzse ég,
az őszi munka véget ért.
A pince hűs, de forr a bor,
a méze erjed, illatol,
jövőt remélve szél zenél,
s tavaszra vár a holt levél.
(fabijole: Október végén c.verse ihlette.)
XXIII. RÉSZ
Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki.
Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül az uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.
Tényleg senkik és semmik vagyunk?
Szélt kiált szánk, törékeny szavunk
elvész a siket hangözönben,
rádióhullám verte ködben…
Erőszak árad, fullaszt, öl meg,
cunamiként marja a földet,
befogja szemünk, fülbe harsog,
a pőre mocsoknak fúj marsot,
s való világként elhazudja
sok elvakított, mohó fruska
magát áruló álmait.
Mysty Kata
Közöny-öröm
Keresztet rajzol égen hamvas felhő,
- a peremén siratófal domborműve-,
fejjel lefelé Péter halott teste,
így kívánta gyötrő lelkiismerete.
Bűn pokla hamvaszt el naponta élőt,
holtat éleszt fel a megváltó hit,
Lelket sorvaszt, trónol a féktelen
közöny-öröm, hideg, oly vértelen!
Olykor meghallom fűszagú mesédet;
s rám emeled ég-szemed,
hajad aranypászma, megéget,
tested gyümölccsel etet.
Ereid lassú folyók,
szívmagod láva,
de pusztítunk mi milliók,
gyarlón, meg nem állva.
És bár léteznek missziók,
arcod árkaiból mégis te adj vizet,
markodba gyűrj magokat, búzát,
kiálts széllel hitet,
vedd a mindenség blúzát,
s maradj holnap is Föld-liget.
Ne űzz, ne bánts gigászi szenvedély!
Fülembe cseng a hárfa húrja még.
Nekem mesél e dal, szívembe ég,
a Holdsugár kísér utamra majd.
Ha híven őrizem szemed színét,
varázsa mindörökre megmarad.
Miért szitál, ködöl reám a kín,
e méla est miért nekem sötét?
Öszvér voltam, lóvá tettek.
Don Quihote La Manchából
cukrot adott a mancsából,
maradt volna inkább veszteg!
Igát húztam régen, ámde
féléve tán idestova
a büszke úr hátaslova
vagyok már én, Rocinante!
Gyepes elme őkegyelme,
mert egy testes, csúf perszóna
- ilyet szült a spanyol róna? -,
Dulcinea a szerelme!
Foszladozó őszi lombok,
Fogjátok a kezemet,
Őszi szél csendben nevet;
Ismerős hazai gondok,
Foszladozó őszi lombok.
——
Szomorkás őszi remények,
Tévúton jár a világ,
Susognak az őszi fák,
Isten helyén anyag-féreg,
Szomorkás őszi remények.
——-
Hamvas fátylú őszi ködök,
Dőzsöl kánon-Döbrögi,
A múltakat röhögi,
Ős butaság lánca csörög,
Hamvas fátylú őszi ködök.
—–
Foszladozó őszi lombok,
Mindig újra jön a tél,
Minden élet véget ér,
Nekem is, értem is
Talpig ragyogásban október vége,
fehéren vakít az őszi nap fénye.
Színaranyat ont a fák koronája,
dús avar szőnyegét szellő járja.
Mennyi szépséget tár elénk az élet,
gondolatom nyárba, tavaszba réved.
Ha tél jegén siklik a képzeletem,
hófehér leplén a csodát meglelem.
A természet nekem is, értem is szép,
kitárja előttem ezernyi kincsét.
Igazgyöngyöm benne már megtaláltam,
Mennyekből eredő, tiszta forrásban.
Schvalm Rózsa
H.Gábor Erzsébet
Ünnep
Az éltes, őszi lomb alatt,
a vén pad mélyen hallgatott,
a deszkán várt egy jó falat,
kis csapzott szőrű eb szaladt,
s egy öreg arra ballagott.
A korgó hasnak csöpp vigasz,
a padon volt egy tört kenyér,
biz otthagyhatta bárki azt -
a pillanat egy áhítat,
míg hozzáért az agg tenyér.
A bácsi leült, s küszködött,
az üres gyomra egyre fájt;
a kutyus mellé költözött,
a lábát nyalta, nyüsszögött’,
Apám cserillatú keze után vágyom,
a félmosolyra szájának szegletében.
Ha még rám emelné ezüstös-zöld szemét,
e cinkos pillanatban vele lehetnék.
Anyám hangján susognak a falevelek,
tüskés ágak szaggatják régi sebeim.
Arcvonásukat emlékekből rajzolom,
s lelkembe ég már, az örökké gyermeknek.
Határ a végtelenben, egy kijelőlt
Érnek a körték már,
körtefák - mézelők,
alattuk nincsen sár,
leveles létezők.
Darazsak dongnak még,
langy fények ölelnek,
madarat vonz az ég,
szellő fúj völgyeknek.
Érnek a körték már,
Mysty Kata
Két Fél egy egész
Bár a szürkét feketének látom,
mely szemedben már majdnem fehér,
nem ok rá, hogy ne legyél barátom,
Susognak az őszi lombok,
Lassan lehull a levél,
Életútján minden ember
Maga módján mendegél.
—–
Vénül az őszi verőfény,
Néha feltámad a szél,
Az örök ősz öröklétről,
Örök emberről regél.
——-
Magyar őszünk keveset szól,
Szinte sohasem nevet;
Látott már magyar elmúlást
Magyar földön eleget.
—–
Susognak az őszi lombok,
Rövidülnek a napok;
Ember vagyok, apa vagyok,
Férj vagyok, magyar vagyok…