Blogok

XXIII. RÉSZ

Az eddigiekből már kiderül, hogy legalább két tettessel kell számolnunk, Pakával és Maglianival. Természetesen az sem lehetetlen, hogy más cinkosok is voltak, de a rendelkezésre álló adatokból ez nem derülhet ki.

Nem hiszem, hogy Pakán kívül bárki más is részt vett volna Zrínyi csáktornyai emberei közül az uruk meggyilkolásában. Nem lehetetlen, hogy akadt volna még más gazember is, de túlságosan veszedelmes egy gyilkosságba túl sok szereplőt bevonni.

Tényleg senkik és semmik vagyunk?
Szélt kiált szánk, törékeny szavunk
elvész a siket hangözönben,
rádióhullám verte ködben…
Erőszak árad, fullaszt, öl meg,
cunamiként marja a földet,
befogja szemünk, fülbe harsog,
a pőre mocsoknak fúj marsot,
s való világként elhazudja
sok elvakított, mohó fruska
magát áruló álmait.

Mysty Kata
Közöny-öröm
 
Keresztet rajzol égen hamvas felhő,
- a peremén siratófal domborműve-,
fejjel lefelé Péter halott teste,
így kívánta gyötrő lelkiismerete.
 
Bűn pokla hamvaszt el naponta élőt,
holtat éleszt fel a megváltó hit,
Lelket sorvaszt, trónol a féktelen
közöny-öröm, hideg, oly vértelen!

Olykor meghallom fűszagú mesédet;
s rám emeled ég-szemed,
hajad aranypászma, megéget,
tested gyümölccsel etet.
Ereid lassú folyók,
szívmagod láva,
de pusztítunk mi milliók,
gyarlón, meg nem állva.
És bár léteznek missziók,
arcod árkaiból mégis te adj vizet,
markodba gyűrj magokat, búzát,
kiálts széllel hitet,
vedd a mindenség blúzát,
s maradj holnap is Föld-liget.

Ne űzz, ne bánts gigászi szenvedély!

Fülembe cseng a hárfa húrja még.

Nekem mesél e dal, szívembe ég,

a Holdsugár kísér utamra majd.

Ha híven őrizem szemed színét,

varázsa mindörökre megmarad. 

Miért szitál, ködöl reám a kín,

e méla est miért nekem sötét?

Öszvér voltam, lóvá tettek.
Don Quihote La Manchából
cukrot adott a mancsából,
maradt volna inkább veszteg!

Igát húztam régen, ámde
féléve tán idestova
a büszke úr hátaslova
vagyok már én, Rocinante!

Gyepes elme őkegyelme,
mert egy testes, csúf perszóna  
- ilyet szült a spanyol róna? -,
Dulcinea a szerelme!

Foszladozó őszi lombok,

Fogjátok a kezemet,

Őszi szél csendben nevet;

Ismerős hazai gondok,

Foszladozó őszi lombok.

——

Szomorkás őszi remények,

Tévúton jár a világ,

Susognak az őszi fák,

Isten helyén anyag-féreg,

Szomorkás őszi remények.

——-

Hamvas  fátylú őszi ködök,

Dőzsöl kánon-Döbrögi,

A múltakat röhögi,

Ős butaság lánca csörög,

Hamvas fátylú őszi ködök.

—–

Foszladozó őszi lombok,

Mindig újra jön a tél,

Minden élet véget ér,

 Nekem is, értem is

Talpig ragyogásban október vége,

fehéren vakít az őszi nap fénye.

Színaranyat ont a fák koronája,

dús avar szőnyegét szellő járja.

Mennyi szépséget tár elénk az élet,

gondolatom nyárba, tavaszba réved.

Ha tél jegén siklik a képzeletem,

hófehér leplén a csodát meglelem.

A természet nekem is, értem is szép,

kitárja előttem ezernyi kincsét.

Igazgyöngyöm benne már megtaláltam,

Mennyekből eredő, tiszta forrásban.

Schvalm Rózsa

H.Gábor Erzsébet

Ünnep

Az éltes, őszi lomb alatt,

a vén pad mélyen hallgatott,

a deszkán várt egy jó falat,

kis csapzott szőrű eb szaladt,

s egy öreg arra ballagott.

A korgó hasnak csöpp vigasz,

a padon volt egy tört kenyér,

biz otthagyhatta bárki azt -

a pillanat egy áhítat,

míg hozzáért az agg tenyér.

A bácsi leült, s küszködött,

az üres gyomra egyre fájt;

a kutyus mellé költözött,

a lábát nyalta, nyüsszögött’,

Apám cserillatú keze után vágyom,

a félmosolyra szájának szegletében.

Ha még rám emelné ezüstös-zöld szemét,

e cinkos pillanatban vele lehetnék.   

Anyám hangján susognak a falevelek,

tüskés ágak szaggatják régi sebeim.

Arcvonásukat emlékekből rajzolom,  

s lelkembe ég már, az örökké gyermeknek.

Határ a végtelenben, egy kijelőlt

Érnek a körték már,
körtefák - mézelők,
alattuk nincsen sár,
leveles létezők.

Darazsak dongnak még,
langy fények ölelnek,
madarat vonz az ég,
szellő fúj völgyeknek.

Érnek a körték már,

Mysty Kata

Két Fél egy egész

Bár a szürkét feketének látom,
mely szemedben már majdnem fehér,
nem ok rá, hogy ne legyél barátom,

Susognak az őszi lombok,

Lassan lehull a levél,

Életútján minden ember

Maga módján mendegél.

—–

Vénül az őszi verőfény,

Néha feltámad a szél,

Az örök ősz öröklétről,

Örök emberről regél.

——-

Magyar őszünk keveset szól,

Szinte sohasem nevet;

Látott már magyar elmúlást

Magyar földön eleget.

—–

Susognak az őszi lombok,

Rövidülnek a napok;

Ember vagyok, apa vagyok,

Férj vagyok, magyar vagyok…

(„ha ital vagy, szódavíz, én
leszek benne málnaszörp.”- Sea Miller)

Úgy egészítjük ki egymást,
mint muzsikaszó a muzsikást.

Ha fészek lennél, én vörösbegy,
katicabogár te, és én petty.

Te levélrügy, én virágbimbó.
Légy vasderes, én leszek hintó.

Ugye, milyen egyszerű ez?
Kellesz, mint sírhoz a fakereszt,

hőseposzban Iaszónnak hajó,
mesekirálynak cukorhoz só.

Lennél fenyőfa, én fényfüzér,
lennél koncert, s én jegyüzér.

Elkopó éj hűs bársonyát
ölelgeti egy szürke dallam,
benne fonódik össze halkan,
s felerősödik mind tovább

kukazörgés, láb dobogása,
autógumik surrogó nesze,
s a kiskocsmába gyors felesre
betérők pohárkoccanása.

Zörgő tolókocsikról sóhaj
vegyül a klíma-mormolásba,
s a szomszéd beteg horkolása
vágódik, mint kés-metszett jó vaj.

Szűnő műszak. Friss váltása
gyógyszert számol, reggelit oszt;
felnyalják a tegnapi koszt,
s vonulhat a slepp, Úr áldása.

Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.

(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?

Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)

Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.

Tükörbe nézek – te nézel vissza rám.

Két csillagodban ott vagyok.

Létemnek aranyló alkonyán

úgy leltem magamra benned,

mint hangjegyekre a dalok.

Mint mikor harangok énekelnek,

torkomból úgy szólal szavad,

s míg vélem itt e földön élsz,

nélküled nem vagyok egész,

nélkülem nem lehetsz magad.

Ha fújdogál a huncut őszi szél,

a rőtre vált levél nekünk dalol.

Veled bolyongok én, miénk az est 

avarba szórt szavam tiéd ma még...

A vágy, ha ránk simulna hagyd nekünk

a mámorát, hisz életünk rövid.

De sorsom útja véget ér ma már,

szerencsecsillagom leáldozott.