Hideg lehelet,
szívekbe fagyott remény
ma még az ünnep,
magányba fordult, sötét
gondolatfüzérekből...
Álszent angyalok
hirdetnek hamis hangon
hazug messiást.
Szelídnek vélt farkasok
állnak birkaideggel...
Szentségimádat
önjelölt istenektől,
ördöghöz fohász.
Hártyavékony idegen
hamis valóságtudat...
Mindig elhiszem
Misztériumjátékod
és mindig becsapsz.
Reménykedve várok az
egyszeri alkalomra...
Te megszülettél.
El tudsz még futni?
Ha igen, akkor csak rohanj hát.
Nem tart vissza Téged semmi.
Sem, én sem más gát.
De hiába futsz, nem menekülhetsz.
Az emlékeid veled futnak.
Nem szabadulsz tőlük, nyomodban lihegnek,
És egyszer csak elkapnak.
Megint szétszakítják lelkedet,
Ha nem vigyázol, felemésztik szívedet.
Megint visszadobnak a semmibe,
S Te ott leszek újra a kezdetbe.
Mikor még reméltél, mert elhitted
A Remény még él.
Mikor féltél elindulni,
Vagy lehet nem volt erőd menekülni.
Százötödik rész
Ezzel még mindig nem mondtam el mindent a költő önmagával szembeni felelősségéről. Sajnos itt feltétlenül ki kell térnem költő és magánember viszonyára.
Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.
Éltes Öregember, télfárasztó szűz jő!
Szikrát szóró szeme, kova-tapló tűzkő
Szítsa fel parazsát honfoglaló Napnak
viruljon, fakadjon, kedve szép tavasznak!
Meleg zsibongásban szerelem a vérrel
Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.
Megváltozott minden egyszerre.
Megtörtént, mert nem tehettek mást.
H.Gábor Erzsébet
Szeretet születik
Eget, földet rengető,
szívszaggató szerelem,
kínzó, önző, szerető,
lávatüzű őserő,
poklok mélye, jégverem.
Világokat ölelő,
gyönyörűség, küzdelem,
boldog-bércű hegytető,
templomokban térdelő
édes, fájó kegyelem.
Hogyha bánat ölte meg,
pernye lesz a dús parázs,
és a szív, ha megreped,
úgy az érzés messze megy,
s elmúlik a szép varázs.
Mysty Kata
Adventi gyertyák
Kék gyertyában illat-ér,
békém, hitem lesz elég!
Láng a lángban lobogó,
a szeretet nem hunyó!
Piros gyertya színe pír,
Reményt lelkekbe beír!
Lángtól - sötét - illanó,
Világosság villanó!
Fehér gyertya hófehér,
Szeretet üzen, zenél!
A láng Lángtól nem haló,
Fénytől ered, s fakadó!
Lila gyertya csupa szív,
Megváltónk is születik!
Láng hangol, s az Ég is ég,
Úr született, Jézus él!
Anzixokba akarnak bezárni,
egy nagy híd alá és még az után,
hárs-illatos utcán Adyt várni,
örömömben feldagadjon ruhám.
Hogy kávéházban zserbóhoz ülve
könyököljek és füstöket ontva
Ó, mikor fakasztottál bordádból, mint sarjat
és saját képedre formáltál Uram
vakon bíztam, hogy enyém lesz az örök élet,
a megváltás és lásd, ma mivé lett...Mivé lettem, rendült hitemben.
Köd kuporog az árokban,
Csend üli a tájat,
Ablak alatt didereg a
Decemberi bánat.
——–
Fűszálakon csillog a dér,
Ragyog a Hold fénye;
Sejtelmes, akár szellemek
Téli álomképe.
——
Borzongató éjszakában
Fagy parazsa éget,
Sötétből röhögi ránk a
Tél a feszültséget.
—–
Köd kuporog az árokban,
Reszket a híd szája,
Tél király a horizonton
Hadait mustrálja.
—–
Jégparipák nyerítenek
A fagy-légióra,
Számíthatunk tél hordára,
H.Gábor Erzsébet
Berkenyeágon dér didereg
Berkenyeágon dér didereg,
rezge madárnak szárnya remeg,
nincs eledel, már mind lefagyott,
szürke verébnek, „semmi” jutott.
Árva a szíve így egyedül
- fázik a banda, nem hegedül -
jóakaratnak itt a helye,
ráncos apóka marka tele.
Szórja az apró búzamagot,
mély zsebe sejtet dús adagot.
Falja a „csöpp” a jó falatot -
vetni se volt és úgy aratott!
Hagyd a szavakat!
Volt elég.
Képekből is, mely a tűz által
Idővel, majd elég.
Nem maradnak fülemben szavaid.
Kidobom a noteszemből képeid.
A tűzbe dobom, hogy elfelejtselek,
Pedig, úgy akartam, hogy megszeresselek.
Hogy szeresselek.
Ember maradnék, ha lehetne,
Ha az emberség még kellene.
Ember maradnék, e embertelenségben
Igazhitű, jó a kegyetlenségben.
Ember maradnék, Érted, nem magamért,
De Te nem értesz, elhagysz másért.
Ember maradnék, így is lesz, talán.
Álmomban reád találok, ha egyedül leszel, árván.
Ember maradnék, mert még tudok hinni.
Keress meg, ha majd ember akarsz lenni.
Csendes és némán konok
nagyapám nem hitte, hogy angyalok
lebegnek az égen felhők gyanánt,
Kellemes júliusi délelőtt volt. Hosszú, fárasztó sétám végén letelepedtem az erdő melletti játszótér kopott padjára. A melegben jólesett egy kis pihenés. Kinyújtóztattam fáradt lábaimat, kényelmesen hátradőltem, és mélyet szippantottam az olajfa illatú levegőből. Élveztem a nap melengető sugarait. Ekkor könnyű fuvallat kerekedett, és belekapott az erdő fiatal tölgyfáinak lombjába.
Erdő szélén öreg fószer kószál,
hol tanyát vert néhány hontalan,
nem érdekli, hogy sorsuk mit kóstál,
bizonyára nagyobb gondja van.
Petyhüdt arca gyűrött és borostás,
csapzott haját borzolja a szél,
Halk morajom hallod-e még?
A tenger nem áll meg sosem,
legyen bár zord ballon az ég,
füstölögjön sziú totem.
Örök kagylók lakják méhem,
titkok ringnak vízhátamon,
delfinek holdtáncát nézem,
apály-dagály kék vállamon.
Csak a sirály látja valóm
- ahogy kört ró, beleremeg -
tudja embercsontos hajóm,
mindig meghal, kit szeretek.
2013.
Elfáradt a vers,
nincs benne erő.
Magam alatt fekszem,
nincs egy ép gondolat.
Valami hideg közöny
telepszik rám.
Széttörnek a szavak
kezem alatt.
Összetépem próbélkozásomat.
Hallgatagon kattog a csend.
A falon hamuszínű árnyak
suhannak.
Szólnék, de csak dadogok.
Várakoznak a hajnalok.
Maradék kedvem összeszedem.
Felcsillanok!
Minek írni, ha olvashatok!
Mysty Kata
Törékeny kis remény
Csak nem reményvesztett lettél, szegény!
Botlik alattad a Föld,
feletted inog az Ég!
Építesz magad egy vágy-templomot
álmaid anyagából,
Törékeny kis remény lesz,
darabokra hullik, porrá válik.
azért mégiscsak Remény!
Nem teljes, nem is egész.
Hiányzik a puzzléd-ből egy darab,
Darabkák? - Visszhangozza
felnőtt, és a gyerekszáj.
Összerakható, hogyan, miként?
Lehetnél maradandóbb,
sőt örökbefogadó,