Nehéz évnek
Hosszú vége,
Megbékélés,
Öröm kéne.
—–
A türelem tű fokán is átment;
Simogasd meg a lelkünket,
Ádvent.
—–
Rövidülnek a nappalok,
Kósza reménység andalog.
—
Apad a bűn, fogy a vétek,
Gyülekeznek már a fények.
—–
Idő hepehupás útján
Fürge öröm előttünk jár.
—-
Csendes öröm lelket ment,
Ádvent új reményt teremt.
—-
A világban él a Rend;
Ádvent -
Ahogy fent – úgy lent.
—-
Lelkünk fényesebben ragyog,
H.Gábor Erzsébet
Vársz-e még vajon?
Nehéz az ég nagyon.
A felhők dús ölében hó feszül,
a kérdés százezerszer fölmerül -
mi vár reám vajon?
Mi várhat rám, mi még,
ha nem vagy itt velem, s az árvaság
olyan, mint nedv nélkül a száraz ág -
leszek-e még tiéd?
Mi lesz velem, s veled,
hisz nélküled éjjel a nappal is,
szívem útja mindig csak arra visz,
ahol talán lehetsz.
Ahol te vársz reám,
Betlehem, jászol
borulj le pásztor
imádd a kisdedet
adj hálát neki
nagynak születni
mocsokban is lehet
tanít mítosza
megkoszorúzva
is elárul hitvány
örök élteden
kísér végtelen
úri huncutság
bűnök tüze vet
bősz lángnyelveket
szörnyed a tiszta
Kell új megváltás
új hit, új áldás
Jézus, jöjj vissza!
Mit mondjak? Nem az vagyok,
akinek látszom... játszom,
bennem van a gyerek is még,
egészen belül, szívem csücskén ül,
ahol a vér áthatol, s a démonok elcsukló
sikolyától dideregvén áramol.
Szerelmek tőrei a kamrák mélyén
tétován vágnak léket már,
bár Ámor nyilai röpködnek,
céljukat tévesztve ostobán.
A lüktetése zenés memoár,
az élet ül pitvara sámliján.
Az élvezetek között botladozva,
jár - kel az ember
éltét is megfojtó vadonban.
H.Gábor Erzsébet
Hópihe pelyhez
Hópihe pelyhez, itt van a tél,
lágy lehelettel fújja a szél,
fák csupasz ágán ül meg a hó,
sorfalat állnak, mind eladó.
Törzse a fáknak büszke derék,
tél keze rajtuk, nincs menedék;
jég a ruhájuk, gyöngyük a könny,
ebben a nászban nincsen öröm.
Érdek vezet, vad agy, nem hit,
önzőn osztjuk a nagy semmit.
Bagót sem ér majd az eszünk,
ha mindnyájan rajta veszünk.
Ki ihat itt tiszta vizet,
ha Gaia majd visszafizet?
Oxigénért állva sorba
Szénában, szalmában, juhoknak aklában,
fényesség születik Betlehem városában...
Csendesen galambok, ne bégess bárányom,
meleg lehelettel szárítgasd virágom!
Kicsinyke porontyom, szememnek világa
Vágyak nyomában,
december havában.
Adventi fény terel,
s mindenre megfelel.
A hideg apró
harmatcseppeket szór.
S az éber figyelem
homállyal telt fiolát lát ...
- mint csüng dércsípte ágon.
Szürkülő örvénytől
szabdalt a látóhatár ,
s köd szitálja síkját.
Összehúzom kabátomon
a tegnapok még feszülő láncát.
Ablakot nyitok magamon ;
Karácsonyt várván.
Nekem a boldogság ringatás a te meg énben,
mikor bámulástól halhatatlan két kávészem.
Nekem a boldogság ujjak közt csorgó dinnyelé,
ahogy repülőt nézve mutatunk az ég felé.
Bátoríts még úgy remegő hitemben,
hogy ne féljek már a sötét világban.
Tűzzel ébredjen szeretet világra.
Szállj az Anyára...
Zengve kondulj érc epedő imámra!
Szárnyas angyalkák emelik magasba
Ha torkodban elakad a szó,
ha kit szeretsz, kiált rád mordul,
ha tavaszod rideg, havazó,
arcod sírásba, vigyorba torzul,
nem hallod meg; a táj lélegzete
énekre hívna, de benne új zene,
verőfény, új remény nincs már,
kiürült végképp a szívbeli kincstár.
Gyomrod hiába háborog,
szádból is kifordul az étek,
sorsodat hiába átkozod,
hű asszony nincsen, szeretni vétek.
Így kifordulva önmagadból
kertedet járod, elbotlasz egy hanton,
s megadón várod, hogy a szíved
Dőltömre vártok,
Még állok.
—–
Még megvagyok,
Csak lövöldözzetek,
S mint meggymagok a pince oldaláról,
Lepattannak egykedvű falaimról
Lövedékeitek.
——
Álarcotok lehet szép, megnyerő,
Nem vagytok más,
Csak
Buta túlerő.
—–
Miattam
Nyugtotok sosem lehet;
Kezdelek sajnálni
Benneteket.
—–
Főhet fejetek miattam,
Bajt hozhatok rátok,
Hogyha szét nem lőtök,
Egyszer
Úgyis
Visszavágok.
—–
Vijjog, csak vijjog az a héja,
vitorlázva fent bús köreit rója,
éles szemével prédát keresve
mintha vágyaimnak csibéire lesne.
Ha nincs menekvés, nyílként lecsap
szétszórva piciny, pihés tollakat,
húsukba mar kemény, kampós csőre,
arcát mártja hulló véresőbe.
Mi lesz velem, ha e vágyak
s hű lelkem itt rokonra nem találnak?
A légben, fent lassú körök karéja;
vijjog, csak vijjog, csak vijjog az a héja.
2012. március
H.Gábor Erzsébet
Szomjad oltó
Szomjad oltó kút vagyok,
friss forrásod, dús patak,
poharadban víz vagyok,
hűsíteni ajkadat.
Kenyér vagyok, kelt cipó,
éhed oltó, lágy karéj,
foszlós bélem’ enni jó,
csillagokkal vár az éj.
Szellő vagyok, pilleszárny,
átkarollak téged is,
álmod vélem messze száll,
s mindkettőnket égbe visz.
Mysty Kata
A jégmadár - tánc
Szélcsend óvva vigyáz a tóra,
elült a zimankós téli zaj.
Jégmadár hallgat belső szóra,
párja várja, s szerelemvihar.
Együtt kelnek át szélesőben,
hat már a csend is fagy paplanán,
jégszirt havasát ölelően,
életet nemzőn, oly szaporán.
Felmelegít a jégmadár tánc,
fehér szíveket hómezőn látsz.
Havazni kezd, - s hulló románc;
szeretet tánca, nem hűlő Láng!
Egyenes férfi ferde keretben
(egy festő barátomhoz)
Egyenes férfi áll ferde keretben,
úgy vág komoly pofát, szeme meg se rebben.
Tekintete mérték,
amit alkot érték,
lám csak, most is éppen hasonlóra kérték,
s kérik gyakran - festők mindannyian :
Vágd ki azt a kurva paszparturát fiam!
L' art pour l' art
Hideg lehelet,
szívekbe fagyott remény
ma még az ünnep,
magányba fordult, sötét
gondolatfüzérekből...
Álszent angyalok
hirdetnek hamis hangon
hazug messiást.
Szelídnek vélt farkasok
állnak birkaideggel...
Szentségimádat
önjelölt istenektől,
ördöghöz fohász.
Hártyavékony idegen
hamis valóságtudat...
Mindig elhiszem
Misztériumjátékod
és mindig becsapsz.
Reménykedve várok az
egyszeri alkalomra...
Te megszülettél.
El tudsz még futni?
Ha igen, akkor csak rohanj hát.
Nem tart vissza Téged semmi.
Sem, én sem más gát.
De hiába futsz, nem menekülhetsz.
Az emlékeid veled futnak.
Nem szabadulsz tőlük, nyomodban lihegnek,
És egyszer csak elkapnak.
Megint szétszakítják lelkedet,
Ha nem vigyázol, felemésztik szívedet.
Megint visszadobnak a semmibe,
S Te ott leszek újra a kezdetbe.
Mikor még reméltél, mert elhitted
A Remény még él.
Mikor féltél elindulni,
Vagy lehet nem volt erőd menekülni.
Százötödik rész
Ezzel még mindig nem mondtam el mindent a költő önmagával szembeni felelősségéről. Sajnos itt feltétlenül ki kell térnem költő és magánember viszonyára.
Újra le kell szögeznem: a versben beszélő költői én semmiképpen sem azonos a hétköznapi magánéletbeli személyiséggel, a költő mindennapi énjével; de nem is független tőle, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt manapság mondják és gondolják. A költő a gyakorlatban csak akkor lehet hiteles, ha magánéleti gesztusaival sem kérdőjelezi meg a műveiben foglalt üzenet hitelességét.