Blogok

XXVI. Rész

A vasvári békéből hasznot húzók csoportja számára Zrínyi személye megkerülhetetlen akadálynak látszott. A horvát bán eltökéltsége, tehetsége, intelligenciája, következetessége útjában állt a gyalázatos békének.

Nem hinném, hogy Zrínyinél vesztegetéssel próbálkoztak volna, ennyire nem lehettek rossz emberismerők. Úgy gondolom, tüstént a gyilkosságra gondoltak, már akkor, a vasvári béke napjaiban. A bűntény merészsége, átgondoltsága mindenképpen erre vall.

Dolgozószobám biztonságos melegéből néztem az odakint készülő vihart. Súlyos, fekete fellegek gyülekeztek a horizonton, és a távoli égzengés sem ígért semmi jót. Máskor talán bosszankodtam volna a közelgő eső miatt, de most - érdekes módon - egyáltalán nem zavart. Pontosan illett a hangulatomhoz. Óvatosan forró teámba kortyoltam, és hagytam, hogy a kellemes, fahéjas íz szétáradjon a nyelvemen. Elmerültem a gondolataimban.

H.Gábor Erzsébet

Valami langyos lenge szél

Valami tényleg átsuhant,

Valami langyos, lenge szél,

hallgat a szívem, nem beszél,

valami súlyos rázuhant.

Az a kis fénylő, égi jel

lehelte tán az illatot,

s álmomba azt a csillagot -

kezem már sosem éri el.

Valami könnyű dallam is

fülembe fészkelt csendesen,

minthogyha újra kedvesem

hívna s az út, mely arra visz,

amerre laktál, s múltam él,

Mysty Kata

Van egy megálló

Bús, borongós, barna őszben
nálam járt a kikelet,
eljött, látott, győzött, s győztem:
visszaadta hitemet.

Tüzet rakott a varázslat
- a Nap tán még kivirul -,
s majd a végzet ellen lázad,
még mielőtt porba hull.

Élet pezsdült mellkasomban,
s mint az ősi jó doromb,
örömdalra gyújtott nyomban
a meggyötört vén kolomp.

De mielőtt vérem felforrt,
a szép tavasz elszaladt,
ünnepünk tán csak egy perc volt,
s tovatűnt egy perc alatt.

Messzi, szürke rengeteg,

Vén, nehézkes fellegek.

—-

Fenn az ég szürke kova,

A késő ősz tétova.

——-

Sejtelmes árnyék-bozont

A távoli horizont.

—-

Messzi, szürke rengeteg,

Ott az idő sem pereg.

—–

Pajkos fergeteg-gyerek

Lesi-várja a telet.

—-

A Jelen lusta melák;

Lombjukat vesztik a fák.

—-

Messzi szürke rengeteg

Rossz jövővel fenyeget.

—–

Jövőnk tán pénz-mocsarak

Híg posványába ragad.

—-

Minden kopott pillanat

H.Gábor Erzsébet

Hamuvá hamvadt

Ma csontodig hat az, mi fáj,

vétkeid hamván térdepelsz,

a szél kegyetlen, megcibál -

indulni kéne, menni már,

Isten oltárán esdekelsz.

Arcodba metszi vad vihar,

a múlt szilánkos szirmait,

megbénít szinte - oly szilaj,

szívedbe mint az íj nyilall

feszítve ernyedt izmait.

Indulni kéne, menni már,

el innét messze, bárhova,

meghalni fájva - ennyi jár,

Nihil, ahol a semmi vár,

"Én magam nem vagyok már más, mint lélegző emlékezet. Tovatűnő gondolatok nyomát keresem a holdfényben táncoló erdő felett, és lágyan magamra húzom elmúlt, soha vissza nem térő idők csillagporban úszó emlékezetét…"

                                                                 (Részlet a Látogatók holdfénynél című kötetből)

Bíborfénnyel ölelkezett a meztelen tenger,
majd kifutott a partra emléket hagyni
a parti köveken. Selymes, lágy érintéssel
simogatta a szemérmesen fénylő  arcokat,
kikre a Hold lidérce varázsolt furcsa jeleket...

Ne add fel. Ha kilépsz,
helyedre más atomok
tolakodnak,
ellepve azt az űrt,
mit eddig kitöltöttél
önmagadnak.
Az atom (még ha gáz is),
nem megbocsátó, csak
nyomul előre,
hangulattalan massza,
magában láthatatlan lőre,
örök mozgás,
mely összekapcsolódni,
vagy taszítani akar. Nincs bocsánat,
szeretet, jóság, hűség – emberi
arcot ne higgy
vasnak, víznek, virágnak.
Saját törvénye van,
felfal, nyomod se hagyja,
ha elporladsz. Belőled

Őrzöm még emlékcserepeid
üvegszilánkos törött szerelem.
Lebegő urnavarázsban, magányban
összeborulva, tapasztott sárral
szívmelengetést szakajtónyit,
kosárral, ölelve cserepes ajkak

Öreg őszi napsugár,

Hőség-glédába nem áll.

——

Hűvös marad a világ,

Nyirkosak a  pocsolyák.

——-

Nehéz lábon áll az Ősz,

Karja zsibbadt, feje bősz.

—–

Öreg őszi napsugár

Csendes szél-mankóval jár.

—–

Reggelente sír a dér,

Fagy-alamizsnát remél.

——

Dülöngélnek rossz hitek,

Cseperedik a hideg.

———

Öreg őszi napsugár;

Szép emlék marad a Nyár.

—–

Jeget hoznak rút ködök,

De csak az Élet örök.

—–

Fonnyad hazugságözön ,

H.Gábor Erzsébet

Ki tudja?

Honnan is jöttünk, ki tudja?

S ki tudja meddig tart az út?

Mögöttünk lépked néma múlt,

s mi lesz a jövőnk, ki tudja?

Balga az ember, úgy bizony!

Eladunk mindent semmiért,

s ki tudja azt, hogy mit, miért -

s miért a könny, a gyűrt szirom?

Ki tudja, meddig tarthat ez?

Kapzsiság, bűnök, háború,

özvegyek, árvák, bú, ború.

S ki tudja meddig tart a kegy,

ki tudja, Isten mennyit ad,

Mysty Kata:  Az elvesztett 

Fogyhat,
eltűnhet néha"egy",
- kieshet, - na és?!
"Elveszett!"
Lesz új,
parttalanul!
Nem apad ki
a csapra vert!
S aki "bőven vett,
bőven avat! "
 

Legszebb évszak, de nem tavasz,
nem nyár, sem ősz, s nem tél havaz -
vagy perzsel tájat odakint,
gyönyört okoz bent, soha kínt!

Bármikor, bárhol ott lehet,
vele, velem, vagy pont veled,
kacérkodik, óvón figyel,
de érte folyton tenni kell.

Valahol itt van legbelül,
de trónusán nem ember ül;
megvenni pénzért nem lehet
az illatát, s azt a szelet

amely vihart sosem kavart,
s nem dúlt vizet, száraz avart.
Magamba szívom: oxigén,
vagy szent ima, mely szól igén.

Sebre ad enyhet, lelki írt,

Csókák, szürke kabátos öreg rókák
"osztyák"-tyák-tyák az észt, ha az erdőt-mezőt
vígan ostromozzák. Fekete sereg... Víz is lepereg
sűrű tollatokról, nem féltek az éhes ordasoktól.