‘56
Föllázadt egyszerre Buda,
föllázadt testvére Pest:
"A népünknek újra lesz hazája;
magyar lesz végre Budapest!”.
Nem féltek a túlerőtől
vagy attól, hogy jött ezer tank.
A szovjetek bezzeg: vad a tűztől;
Tőlünk úgy megriadtak.
A tízéves iskolások hátán
nem táska, géppuska volt.
És az, hogy akit eltaláltál
hány éves nem számított.
Engem nem érdekel, ki kiabált.
Nekem nem fontos, hogy ült-e vagy állt.
Nem kérdezem miből ivott,
Ahogy azt sem, anyja ki volt.
Számít-e, hogy miben voltak?
Számít az, hogy pont mit mondtak?
Miért ne emlékezhetnék máshogy,
Nem úgy, ahogy várják tőlem mások.
Ne mondja meg nekem senki,
Hogy: „Ma rosszkedvűnek kéne lenni!”
Nevessen csak mind, ki akar,
Úgyis tudja minden magyar:
„Meghaltak a hősök akkor.
Meghaltak a bátrak régen.
Haltak kicsit magukért is,
De legfőképpen: Értem! „.
A fények kihunytak.
Elhalkult a város.
Éjjelente szívem
borzasztó magányos.
Mégsem szomorkodom.
Örülök a csendnek,
hisz alszanak most mind,
Akik engem vernek.
Ököl nélkül ütnek.
Ha öröm ér, nevetünk.
Ha bánat ér, sírunk.
Mindörökké szeretünk:
ebből fakad kínunk.
Tévedünk,
hisz nem hibátlan senki.
Szenvedünk,
mert vágyunk azzá lenni.
Áldozunk,
Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.
Megváltozott minden egyszerre.
Megtörtént, mert nem tehettek mást.
Gyermekként nem értettem,
mit jelent az, hogy kín?
Boldogan felébredtem,
s játszottam odakinn.
Nem voltak nagy álmaim.
Nem volt rá szükségem.
Nem űztem a vágyaim.
Nem éltem szükségben.
De mind felnövünk egyszer,
én is naggyá váltam,
s lám, megváltozott minden,
mire úgy vigyáztam.
Mert gyermekként nem tudtam,
mit hívnak úgy: gyönyör?
Már rájöttem, kínunkban
a rossz szó is gyötör.
Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.
Minden megváltozott egyszerre.
Egyszerűen nem tehettek mást.
Haragudtak rég az emberre.
Felrúgták, mi addig volt szokás.
Nem becsültük meg őket. Bizony
nem figyeltünk eléggé rájuk.
Nem hallottuk, hogy suttogják titkon,
gyermekként, mit úgy beléjük vájtunk.
Keresni a jót,
keresni a szépet.
Ebből áll tehát,
ennyi az élet.
Álmodni nagyot.
Menni mindhalálig.
Járni az utunk
egy csodásabb máig.
Nem törhetünk meg,
bár ocsmány a világ.
Piros az ég alja.
Egy felhő fehér még.
Zöldellő fűzgallyak
Játéka olyan szép.
Piroslik orcám is,
Ám lelkem falfehér.
Zöld hegyek ormát is
Eléri már a tél.
Nincs hideg. Nem fázom.
Sőt, most jött még a nyár.
Ünneped, Drága Hon!
Ez a nap nem lesz már.
Sötét az ég alja.
Felhőtlen is már rég.
Letörött fűzgallyak
Mindenütt, szanaszét.
Hová mentek ifjak?
Itthon hagytok minket?
Milyen helyre hívtak?
Vajon hová visznek?
Maradjatok itthon!
Maradjatok! Kérlek!
Itt az egyetlen Hon
A világban Néktek.
Ne menjetek innen!
Nem mehettek messze!
Honfi, hogyha nincsen,
Ország vajon lesz-e?
Maradjatok itthon!
Ki magyar, itt legyen!
Nem élhettek máshol.
Nem! Ilyen szép helyen.
Égre néztem- kék volt.
Láttam, ott a vén Hold.
Fiam,
Szárnyalj, célba boldogan érj.
Álmodj bátran, nem kell, hogy félj.
Figyellek, szeretlek, védelek.
Hol vagy?
Valami bánt,
De nem tudom, mi az.
Égeti szívem,
Mondd, hol a vigasz?
Ha kinézek az ablakon, látok egy erdőt.
Benne egy nagy szilvafát, édesen termőt.
Minden egyes ágon, van egy kicsi fészek.