Mint idegen...
Beküldte Mysty Kata - 2012, szeptember 10 - 12:31
Mysty kata
Mint idegen...
Szoborként álltam némán...
Arcomra mosoly dermedt;
Mysty kata
Mint idegen...
Szoborként álltam némán...
Arcomra mosoly dermedt;
Őszi falevél-dal
Dalt fest a néma fényből
az ősz melankólikus keze,
s ágyat vet hullt levélből,
emlékeit fektetvén bele.
Behunyom mindig váró,
csodára tárt, könnyező szemem,
s az elmúlás felsíró
tél-sóhajába temetkezem.
A természet ölében
elringok, míg jő az új tavasz,
s szerelmes ébredésem
fám gyökerében nyarat fakaszt.
(2009)
Emelj magadhoz mennybéli pásztor,
ki rám tekintettél és nevetésem
Vén homokdűnéken csípős szél futkos át,
a didergő égen szakad a pufajka,
"Gyere.
Ötven felett kezdődik már Szeptember,
Még napsugaras, mint a régi Nyár,
Még csókra éled hajnalban az ember,
Hiányérzet
Nyugodni készülődik a szeptemberi nyár,
Szeptemberi szonett 1.
Harmadik változat
Nyárvégi misztérium
A szenvedéllyel egykor frigyre lépő,
sugár-hangú nyár
most bíborszín melegbe burkolt,
arany sóhajokkal őrzi őszre vált,
elengedésbe békülő
mosoly-dalát -
elcsendesülve érleli
hulló levélbe préselt
szép emlékeit.
(2010)
Negyvenegyedik rész
HONLAPOMON KÉPESEN: http://wassalbert.blogspot.hu/2012/09/csokonai-muzsai.html
Kollégiumi társai nem hiába hívták Csokonait “Cimbalomnak”, hiszen sokhúrú cimbalom, hangszer a költészete, amely éppolyan tökéletességgel bánik az ütemes-rímes versformával, mint az időmértékessel.
“Lantja kacag, zokog és felségesen őszinte, igaz.” ( Ady: Vitéz Mihály ébresztése)
Bámészkodón közöttünk hever,
ágyunkat kifeküdte régen,
lakályos e megszokott meder,
Talán még tobzódunk lázas gondolatban,
csak épp az álmunkat megélni tabu.
A Nyár levetett ruháit
Már Szeptember viseli;
Előbb-utóbb rájön majd,
Hogy ez a köntös nagy neki.
Gyakran érzem úgy,
hogy kinőtt cipő a testem,
sarokba rúgnám,
vagy csak hagynám,
hogy leessen.
Járnék mezténláb,
mint levedlett léleklakó,
lelkem bütykét nem nyomná már
a kérges bőrhatár,
a kültakaró.
Szorítana továbbra mást,
ki irigyelte, elvette,
s borul rá fájdalompalást,
mert az Úr a cipőmet
szűkre teremtette...
Homályból éledő mag,
eső után föld hasad,
felette szomjas őzbak,
nap hevében árnyat ad.
Lengyel József egyszer azt mondta, hogy a magyar irodalmi életet a tehetséges tehetségtelenek uralják.
Hogy érthető legyen, mindjárt megnevezett egyet közülük – magam nem teszem, az illető már nem él. (Mellesleg szólva igen jó sajtójú író volt, a családjában az egy főre eső díjak száma sem volt jelentéktelen, minden irodalomtörténet bő lére eresztve méltatja.
Mily kegyes volt hozzám a bágyadt, őszi fény,
mikor homlokomra hullott könnyű csókja,