Szerelem és líra - XLI.

Negyvenegyedik rész

Elérkezett az ideje annak, hogy megpróbáljam megfogalmazni, miben is áll a valódi fejlődés. Mit is tekinthetünk előre mutató változásnak.

Láttuk, hogy a fejlődés fogalmát nem lehet pusztán az ember eszközkészletének tökéletesedésére hárítani, sem a fogalmat azzal helyettesíteni.

A fejlődés csak magának az embernek a fejlődése lehet.

Vajon mi fán terem az emberi jelenség (Teilhard de Chardin) fejlődése?

Fejlődés csak az emberi lényeg tökéletesedése lehet. Ezzel persze még semmi megfoghatót nem mondtam, és nem is mondhattam, hiszen az emberi lényegnek nincs kézzelfogható valósága.

Kifejezhetném a fejlődés fogalmát másképpen is. Például így:

A fejlődés voltaképpen nem más, mint a szerelem elvének mind teljesebb érvényre jutása az emberi társadalomban.

 Ezzel sem mondtam azonban még semmit, hiszen még nem jutottam el a szerelem valamiféle definíciójához, csak érzékeltettem, hogy a szerelmet többnek gondolom annál, mint amit a közvélemény gondol. Többnek annál is, amit a régi szerelmi líra állít róla. Olyan új szerelmi líra pedig, amely majd egyszer képes lesz a szerelmi líra méltó megfogalmazására – ami minden tudományos definíció nélkülözhetetlen előfeltétele – talán csak most van kialakulóban. Sőt, még csak most alakul az a lírai világszemlélet is, amelynek keretein belül létezhet az újfajta szerelmi líra.

Sokkal egyszerűbben kell megfogalmaznom a fejlődés fogalmát. Arról sem szabad elfeledkeznem, hogy a mai fejlődésfogalom kizárólag a mai időpillanatra vonatkozik, nem pedig egy hipotetikus jövőbeli társadalomra. Általában a legjobb szándékú utópiák szerzői is itt vetik el a sulykot; olyan társadalmat festenek, amelynek semmiféle kapcsolata nincs a jelenükkel, ergo olyat, ahová semmiféle út nem vezet, és nem is vezethet.

Tehát fejlődésnek tekintek a jelenlegi szituációból való minden olyan elmozdulást, ami olyan emberi közösséghez vezet, ahol az emberiség morális egységének elve a jelenleginél teljesebben juthat a gyakorlati életben érvényre.

Ez természetesen magyarázatot igényel.

Magától értetődően gondolom azt: a szerelem elvének, illetve az emberiség morális egysége elvének mind teljesebb érvényre jutása egybeesik. Ezzel egybevetve a gazdasági növekedés fogalma önmagában közömbös. Egyoldalú előtérbe állítása azonban kifejezetten káros.

Nézzük csak, mi is kell a valódi fejlődéshez?

Önmagában a jelenlegi „demokráciák” már korántsem a fejlődés megtestesítői. Sőt. Mivel a két világrendszer szembenállásának kora elmúlt – ami a jelenlegi kapitalizmus szabadság-, illetve demokrácia-propagandájára nézve alighanem jóvátehetetlen csapás – a „szabad választás” és a többi hasonló kellék idealizáló beállítása egyre szánalmasabb. Amíg volt bolsevista önkényuralom, „a szabad világ” büszkén dülleszthette ki a mellét. Ma már aligha.

A demokrácia intézményrendszere ma már sokkal inkább a világot ténylegesen uraló magán hatalmak eszköze, mintsem a népek önrendelkezésének, az emberi jogoknak, vagy éppen a demokratikus akaratnak a megnyilvánulása. Az állam éppen nincs elhalóban, de az említett magánhatalmakkal szemben gyönge és kiszolgáltatott. A néhány évre választott vezetők szisztémája lényegében tehetetlen játékszer a valódi hatalom kezében, fenntartása legfőképpen arra szolgál, hogy ne alakulhasson ki erős, a tényleges hatalmat megkérdőjelezni képes uralmi rendszer.

 Ezzel természetesen egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy valamiféle agresszív és erős, diktatórikus rezsimre volna szükség. Sőt. Nyilvánvalóan nem is ez a megoldás.

A jelenlegi „demokráciák” propagandájának és intézményrendszerének egyes elemei erről az oldalról merőben más színben tűnnek fel.

A „piac” meg a „szabad kereskedelem” szentsége semmiféle valódi szabadságot nem szolgál, csupán azt biztosítja, hogy az állam – mint a „szabadon választó állampolgári akarat” megtestesítője eszköztelen legyen a gazdasági folyamatokkal szemben.

A „jegybankok függetlensége” nyilvánvalóan ugyanezt a célt szolgálja.

Gazdasági értelemben a globális erők igen jelentősen megerősítették állásaikat, úgyszólván elbarikádozták magukat.

Ne higgyük, hogy csak ott.

A halálbüntetés eltörlése sem humánus okokból kötelező eleme a „demokratikus” és liberális államberendezkedésnek; ennek leginkább az a célja, hogy a globális szférához tartozó személyek akkor is elkerülhessék a drasztikus és visszavonhatatlan felelősségre vonást, ha közfelháborodást keltő üzelmeket követnek el. A felelősnek gondolt, fennköltnek hirdetett aktus, a hordószónokok egyik legfőbb hivatkozási alapja voltaképpen – a felelőtlenség védelmét szolgálja.

Ezzel természetesen nem azt mondtam, hogy vissza kellene állítani a halálbüntetést; de nem szabad magunkat becsapnunk.

A pénz hatalma uralja az államok szféráját, abban a dimenzióban semmiféle javulás nem várható.

Javulást kizárólag a nyelvüket és kultúrájukat öntudatosan őrző, egymással a kölcsönös megbecsülés jegyében békésen együttműködni képes kisközösségek megerősödése jelenthet.

A régi korok politikai receptjei végérvényesen lejártak. Nem lázadás. Nem forradalom. Nem fegyveres felkelés. Nem osztályharc. Nem magányosan gyilkoló fanatikusok. Nem városi gerillaharcok, terrorpartizánok. Az erőszaknak nincs jövője, nem képezi semmiféle fejlődés elemét.

 Az emberiség morális egységének elve.

 A szerelmi lírának ebben hallatlanul nagy szerepe lesz.

 Folytatása következik.