Blogok

Időotthonunk falán

Rések szaporodnak,

Boldogidő-mesterek

Ritkán foldozgatnak.

——

Homlokzatán repedés,

Ne haragudj édesanyám,

Teremtőnket se okold,

ó, ha tudnám elmondanám

ez a sorsom, ne zokogj.
 

Miért veszem egyből magamra az inget?
hiszen nem vesztettem el,
és nem vonz sok tekintet.

Miért veszem fel azonnal a kesztyűt?
hiszen tudom, mi a cél:
hogy kiégjen a lelkünk.

Miért öltöm magamra mégis a jelet?
hisz csak olaj a tűzre,
és szúrja a szemet.

Fagyott tócsa vagyok, nézek
esténként a nagy Holdra fel;
ha felfénylik, lázban égek,

Tán kevesen vagyunk,

S a Feladat – temérdek;

Szemben velünk kappanságos ál-líra,

Meg lomha érdek.

Már sokszor volt olyan,
hogy a testbe zárt fájdalom
- mint nyöszörgő folyam -
utat szakított ajkamon.

Égre néztem- kék volt.

Láttam, ott a vén Hold.

Hatvanegyedik rész

Most pedig – sajnos – szükséges kitérő.

Kulturális közállapotaink egyik legfőbb jellemzője, hogy napjainkra a magyar kultúra kanonizált vidékein nagyhatalommá válhatott – a sznobizmus. Látszólag ugyan nem kapcsolódik sem a szerelemhez, sem a lírához, de vizsgálódásaimban mégsem kerülhetem meg, hogy foglalkozzam vele. Alaposan körül fogom járni.

Mi a sznobizmus?

Egyáltalán nem könnyű a felelet. Mindenképpen valamiféle másodlagos, tanult motiváció. Mielőtt válaszolnék, néhány dolgot le kell szögeznem.

.

Hóleánynak hófehér lőn teste,
ártatlanság fénye ült szemében,

Eső szakad, hó szitál,

Sárba fullad január.

—-

Cinikus, szürke egek

Függnek kopasz fák felett.

A Kígyó felült a Nagy Göncölre
rúdjához állította a Bikát,

Mysty Kata: A tél zenéje

Tó jegén ropja táncát a dermesztő tél -
hó toporog és mocorog a vigéc!
Lelked hogy átmelegítsd, sikíts - kicsit!
- ha jég cseppje csöppen, épp fejeden
koppan. - Hópaplanján, párnáján
éles lábnyomot hagyhat. 

                    Ez lesz ám a poén...                  

Szívem szaggatta tél-szilánk,
bíbort borított bérci láng.