Pillámon a festék megszáradt,

arcomról a pír lekopott.

Emlék a reggeli rohanás,

az utcán se kígyóznak sorok.

Alszik a puszi a szemhéjon,

lepedőn hever a nyugalom.

Béke leng a levegőben,

benne pihen az aggodalom.

Betakarózom a csenddel,

a pillanatba felejteném magam,

mikor átkarol az éj, de az idillt,

megtöri a féltékeny hajnal.

Aki magával hozza a reggelt,

s az idővel pörölök amikor:

nincs pillámon festék, se arcpír,

s odakint kígyózó kocsisor.

Elfáradt a lovam, az a dolgos patás,
akivel sokat jártam szántani határt.
Befogtam, húzta a berenát, az ekét,

Minden este izgalommal várlak,
hogy csendedre feküdjek némán.
Fivéred előbb érkezik nálad,

Árnyékoddá lett gyermeki létem,

én nem játszottam, aggódva néztem,

Még felriadok éjszakánként
s elmém sötétben tapogat.
Rángásba feszülnek az álmok,

Ne haragudj édesanyám,

Teremtőnket se okold,

ó, ha tudnám elmondanám

ez a sorsom, ne zokogj.
 

A Kígyó felült a Nagy Göncölre
rúdjához állította a Bikát,

Cicamica egyet gondol
amit elég jól megfontol.
Hosszú bajszát megpödörte
csizmáját is felöltötte,

Ha pillangó lennék, pillekönnyű szárnnyal
röppennék, virágport hordanék virágra.

Míg sötétben futottam köröket,
Te megszólítottál engem, Uram.

…egy tanyán született a hét testvérével:
két húgával és az öt fivérével.

Viharvert arcodon a könny,
most csillanni látszik.
Nap tör rajta fehéret-
s így körötted a szivárvány

Didergő hideggel érkezett November,
fényes korongunk felhőkkel takarta,
egy hajnali csókjával ködfátyolt lehelt,

Hiába volt tulipán a jeled

s e virágot kedveled

de előbb a rózsa,

a türelem rózsája legyen tied

Magukra vettek menyasszonyi ruhát,
hófehér selymet, fátyolt és uszályt,
majd ünnepi díszben vonultak szépen

Ősz. Itt vagy megint, s színezed a tájat,
természetesen, festői ecseteddel,
de nézd csak, a fák mintha zokognának,

Elizabethnek hívnak.