Egy fáradtan unt délutáni perc
csak ő egyedüli társaságom,
nyomasztva gondolatomban lángom,
mi eddig égett, és remélni mert.
Felélesztem, álomba lopózva,
ahol szikrát kaphat száraz idő,
szégyentelen vágyban ringhat csípő,
s a magány, a mindenség, s e torz ma.
Mert enyhén pihenhet selymes mámor,
csókoknak bókszín-eres tenyerén,
s bár kint havat szitál a büszke tél,
rajta a van, szerelem-virágos;
Vég-képet vések rekkenő szövetre,
mutassa vonása: elég, befejezem.
Fáj-kéket nyomok elsárgult papírra,
telítse lényegem: vagyok de tüstént múlnék... ha...
Képzelet voltál
majd fájdalmas fájás,
egy apró de erős Énsóhaj.
Magamból tápláltalak volna
érni hagyva, boldogan.
Most is képzelet vagy.
Emléket lelkembe festő,
s folyton karomban érzem
irgalmad, bőröd melegét.
Hiába,
tőled él-kecses anyaságom,
te rajzoltad erőddel ívét
örökké fényesre.
Temethet jelen-föld,
de én dehogy engedlek,
gyengéden tartalak...
csitt gyermekem,
pihenj csak; szeretlek.
(2013. október 4.)
Bogdan Szot képe nyomán
Egy véres, üvöltő húscsomónak
anyám kívánt elsőnek boldog életet,
mikor a rá kirótt szenvedés után
a kezébe vett, aztán másfél évtized,
és rájött - az átka vagyok, ő csak
Sok évet gyűrve gyermekként sírt fel,
még mozdult kettőt gyönge teste,
még kért, rebbenő erőtlen kézzel,
aztán a pléh-doboz némán elnyelte.
Miattad szorít szívemnek tája,
nélküled kopár szerelmünk fája.
Álmomban most is szárnyalok veled,
s elhaló hangon suttogom neved.
Süket hajnalok csendjébe bújok,
legbelül mégis rezdülnek húrok.
Ha dallamokat gyengéden játszol,
lelkemről lehull a magányfátyol.
Isten, én a hitetlen, letérdelek,
és imára kulcsolom a két kezem,
jól tudod, hogy nem magamért teszem,
hallgass meg, az égiek megértenek.
Őt féltem, tedd boldoggá, csak azt kérem,
legyen végre nyugodt az élete,
múljon el örökre a félelme,
rád bízom ezt most, én nem tehetem.
Adj mosolyt az arcára, szép szemébe,
adj erőt élni, adj kedvet nevetni,
adj neki vigaszt, ne engedd sírni.
Adj neki hitet, őszinte szót és jót,
nyugodt éjszakát, szerető társat,
Istenem, fogadd el érte imámat.
Ha fújdogál a huncut őszi szél,
a rőtre vált levél nekünk dalol.
Veled bolyongok én, miénk az est
avarba szórt szavam tiéd ma még...
A vágy ha ránk simulna, hagyd nekünk
a mámorát, hisz életünk rövid.
De sorsom útja véget ér ma már,
szerencsecsillagom leáldozott.
Talán már felejtenéd
az erogén zónák felizzó hullámzását,
talán már félretennéd
a meztelen test szorítását,
talán már
Ledér személy a nő, kevély
ha szép, legyőz, kacag feléd,
szemében ott a nyertes, ám
ha csúf: szerény, kitár eléd
amit tud, ő a szép, a hang
a szín, az éj, a fény, a lét
mi benned él - ha halsz, harang,
Haladunk nagy léptekkel,
és sehová jutunk;
közben telik életünk,
futópad lett utunk.
Álmaink és terveink
szaladnak előttünk,
hiába a lihegés,
érezzük, lekéstünk.
De eltérni nem lehet,
titkon tudjuk, mi vár,
amikor világos gyúl,
s leomlik a légvár.
Betemet a nagy semmi,
megfulladunk benne,
akkor késő belátni,
a kiút mi lenne.
Állj meg vándor, itt, e sírnál,
De ne hullajts könnyeket,
Mert aki e sírba leszállt,
Békességben szendereg.
Nem bántja őt most már senki,
Nincs öröme, bánata,
Mindenkinek el kell menni,
Ha eljő az alkonya.
Sirasd azt, ki eltemette,
Kinek fáj a hiánya
És az, aki úgy szerette,
Már sehol sem találja.
Nem hallhatja kedves hangját,
Nincs, ki megsimogassa,
Megértené minden baját,
Mindig megvigasztalja.
Mint falevelet múló őszi pillanat,
körbeölellek, kedvesem.
Pihegő testednek látványát kódolom,
vágyszikrád nekem csillogjon.
Lélegzésed hajnali hangjait gyűjtöm,
bőröd illata borzongat.
Törzsednek vagyok gyenge hajtása
óh, örök élet virágzó fája.
Nedveddel táplálsz, vihartól megvédsz,
vadhajtást metszed, miként jó kertész.
Hozzád tartozni oly nagy boldogság,
Nyár után az ősz hűvös szele kél,
borzolja dérbe simult hajadat.
Fa lombja ritkul, zizzen a levél,
idő vasfoga csontodba harap.
Bárányfelhők bordázta az égbolt,
közöttük halovány fényfolt a Nap.
Tovatűnik mindaz, mi oly szép volt,
rá a tél hófehér leplet havaz.
Ne félj, az élet itt véget nem ér!
A természet csak álmát alussza.
Új tavaszban eljön az ébredés,
ismét évszakok körútját futja.
Őszt súg a szellő fénnyel játszadozva,
színt váltva rezdül a fák koronája.
Smaragdja sárgul, színaranyba vonja,
elpirul itt-ott, ha nap néz le rája.
Néha homályba borul az ég arca,
Deret csókol az ősz
a kökény kék szemére,
fagyot metsz a hajnal
az októberi szélben.
Elmúlt a zsivaj,
üresek a fészkek,
kinek mennie kellett
az már régen elment.
Levetkeztek a fák is.
Éji néma csendben
ruhájukat hordja
a szél,
mint eltévedt álmokat
a sötét éj.
kigombolja ruháját
a vak sötét,
mellém fekszik
az ágyba,
majd könnyes szemmel
csókol
a puhatestű éjfél...
Megvadult a folyó,
gátakat tép szét.
Túljutunk-e
ladikom
a zúgó áron?
Hol majd
csendes lesz újra
a vad mámor,
vagy összetör
bennünket
a kilátástalanság.
Papírvékony dongáidon
a gyűlölet átszivárog,
nem süllyedhetünk el
semmi áron.
Ó, te lágy fuvallat,
mi lelkemből áradsz,
leheld
lélekvesztőm
hullámok ellen,
hagy teljesüljön
vágyam!
Nyugat égboltján parázslón izzik
vérző szívvel az alkonyat.
Lángoló aranysugarak hintik
bíborral a hegyormokat.
E ragyogásban mártózik az ősz
tündöklő lombkoronája:
Oly elbűvölő erdők és mezők