A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Távolság

 
Csak kis időre, nem véglegesen,
de öleléstávolságon belül
most ne maradjon senki.
Azért lássak, sőt, ha egy kicsit pipiskedem,
az ujjam hegyével bárkihez
hozzá tudjak érni.
Csak hatással ne legyek
és messzi hírt se hozzanak,
se szerelmet se más egyebet,
és tőlem se vigyék el azt.
Lassan kitisztul az aurám…
látom ki az, aki dühösen hátralép,
és ki az, aki úgy is várna rám,
ha ott tátongana egy szakadék.

Távolság

 
Csak kis időre, nem véglegesen,
de öleléstávolságon belül
most ne maradjon senki.
Azért lássak, sőt, ha egy kicsit pipiskedem,
az ujjam hegyével bárkihez
hozzá tudjak érni.
Csak hatással ne legyek
és messzi hírt se hozzanak,
se szerelmet se más egyebet,
és tőlem se vigyék el azt.
Lassan kitisztul az aurám…
látom ki az, aki dühösen hátralép,
és ki az, aki úgy is várna rám,
ha ott tátongana egy szakadék.

Helyemen

 
Itt a helyem, pont itt,
ahol éppen most vagyok.
Elfogadom magam, téged,
meg amit a sors adott.
Nem hasonlítok másra,
bennem ez van, megmutatom,
úgy halmozok hibát hibára,
mintha ez lenne a feladatom.
És hogy ki mit gondol -
ugyan kit érdekel?
Nem bújok sem mögéd
sem senki elől el.
Pici része vagyok én az egésznek,
keszekusza, összetett,
néha fejcsóválva néznek,
néha meg el… a fejem felett.

Nem halad a sor...

 
Toporgás... Nem halad a sor.
Búskomor, türelemnyomor.
Képsor, lassított felvétel,
ingerküszöb peremszéllel,
pattanásig feszült húrok,
félrefókuszált kontúrok.
Kisiklott lényeg, kinek kell
gőg, árverezett licittel.

Elkísérhetlek?

 
Lennék kesztyű
kezeden,
Kötött sapka
fejeden..
Szánkód lennék
friss havon,
Együtt csúsznánk
angyalom..
Lennék bármi
semmiség,
Érted teljes
mindenség,.
Lennék zászló
tornyodon,
Ott lenne szép
otthonom..
Boldog lennék
teveled,
Átölelne
a szeretet.
Egész lennék,
nem csak fél,
Olyan társ, ki
elkísér.
 

Az ég a templomom

 
Nem vagyok "szentfazék"! Templomba sem járok.
Imáimat tán', ti meg sem hallgatjátok?
Nekem csillagos ég alatt adott Isten oltárt,
az esti szél suttog felém igaz zsoltárt.
Hozzám az ősöknek szellemei szólnak.
Igaz tisztelői, mit ősi föld adhat!
Itt a naplemente terít rám palástot,
lemenő Nap fest rá bíbor színű lángot.
 
Énekes madarak gregoriánt dalolnak,
fűzfák és jegenyék óvón betakarnak!
Ott az én templomom, hol Mennyekig látok.

A vissza nem térők

 
A sírok között sír az őszi szél,
bús zokogása nekem is sajog.
Benőtt a múltat giz-gaz és moha,
terjengnek mécses füstök és szagok
– mégse térnek ők vissza már soha.
 
Süvítő szelet a halál kísér,
dobhártyám sértve fülembe kacag.
Habár csalogat az élet, noha,
egyre keringnek bennem a szavak
– mégse térek én vissza már soha.
 

Apám órái

 
Apám gyűjteménye, mondhatnám, hogy békés,
sokféle formában a felügyelt idő.
A megannyi órával halmozott mérés,
ütemes kattogás, pontos egyetértés
figyelmeztet arra, hogy minden sürgető.
 
"Egyszerre a lényeg, hogy egyik se késsen!"
Pontosan órakor két kakukk szónokolt,
közben ütött az inga, zenélt sok fali,
hozzá unottan ketyegett több asztali,
s ő vigyázta, figyelte, folyton vacakolt...
 
...piszmogott az apró fogaskerekekkel,

Kölcsönhatás

 
Mint papírrostba a tinta,
ivódott belém a hangod,
akkor még nem láttam arcod,
de éreztem, lelked tiszta.
 
Mikor egymáshoz ért testünk,
vággyal, tele szenvedéllyel,
sóhajunk végtelenségbe
lehelte igaz szerelmünk.
 
Mágnesként tapadt a szívünk,
a nékem hiányzó darab,
és a tiédből mi maradt
egybeforrt, s újjászülettünk.
 
Kettőből egy. Mondd lehet-e
ennél szebb lüktető dallam?

Átmesélt

 
Kell -e emlékeznem könnyes éjszakákra,
a félelemre, a boldogtalanságra?
A tegnapra nyíló ajtó félig csukott...
néha még átlépek rajta, visszajutok.
Múlt... mint fekete doboz, benne áldás, átok,
a hiányzó részek, s meg nem fejtett álmok.
 
Az ideán elemzett rész.
Miért hasadt ott az a rés?
 
Út. Isten szabta rám? Nem ígért előtte.
Tudni kell választani, s mi lesz belőle?
Leckékből tanulni, ez egy olyan mese,

Őszi szőttes

 
Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár, nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.
 
Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt, nem tombolás.

Bohém szeptember

 
Túlérnek, változnak a nyári illatok,
a zöldbe ivódik a lángolás árnya,
s míg lassan hűlnek, vacognak a hajnalok,
tarka subát ad a nyughatatlanságra
az ősz, hogy a hervadása bohém legyen.
Ne unott, kedveszegettül reménytelen.
 
Mint elmentett mosoly a nap sugarából,
egy lassan terjedő, festett naplemente,
mely érzékeny, gyöngül a simogatástól,
de elragadó, tájba, ízekbe rejtve.
Gyönyörködni benne! Kóstolni, szeretni!

Hinta-palinta

 
Nyikorog a régi hinta,
a múltat ringatja a szél.
A hang mintha engem hívna.
A lánc sír. Elfelejtettél.
 
Őrzi egy kicsi lány dalát,
s azt az önfeledt nevetést.
Fülembe cseng, ahogy kiált:
feljebb! Még, magasabbra! Még!

Talány

 
Nem tudom, hová, meddig és mennyi.
Tanultam sírni, tudok szeretni.
Féltem, de voltam vakmerőn bátor.
Nem vagyok más, csak egyszerű vándor.
 
Nem tudom, hová, meddig és mennyi.
Lelkem útját hányszor kell megtenni.
Most még itt vagyok, még visz a lábam.

Új halál

 
Új világrend új festői 
pancsolnak ma színeket.
Szürkére a romlást köpik, 
önfény szül itt ihletet.
Globális van, nemzeti nincs,
legyen minden együgyű.
Minek szabály, minek gyökér?
A semmi úgyis egyszerű.
Ady nyomán, Ady halt meg.
Paradox a létezés.
Új világrend káoszában
válasz nincs, csak felvetés.
 

Az éj csókja

 
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
 
Távol, szikrázó csillagmezőkön
világok ezrei pihennek,
csendes emlékét lelkemben őrzöm
a bóbiskoló végtelennek.
 

Oldalak