A Magyar Parnasszus Talpazata - Alapja

Megnyomorítva

(József Attilának címezve)

”Hát befogták pörös szádat”,
hiába is tettél panaszt,
hol sunyiság már az érték,
ott mindig idegen maradsz.

Ezernyi sebből kivérző
tanításra esküdt ember,
méltóságodtól megfosztva,
bebörtönzött ez a rendszer.

Bilincsed már a tudásod,
nem ér csak fabatkát immár,
lecserélnek, mint kabátot,
majd a gombokat is inkább.

Aztán, ha e kabát lógna,
kitömik paragrafussal,
- mit számít pár használt kabát -?
alkut köt zsibárusokkal.

For SALE (Kiárusítás)

Hé világ! Itt van egy alig használt élet,
lelkemnek rongyai kinek, mennyit ér meg?
Lehet, hogy szűk neked, talán kissé feszes,
máshol meg - ha kínos -, jobb ha félre teszed!

Foltozd meg, varrd újra, vagy magadra szabd át,
a küzdős éveket hagyd ki, vagy rajzold át!
Fess magadnak napot, nálad van az ecset,
forgasd úgy a vásznad, ahogy hasznát veszed!

Fogd meg az életem, fordítsd fonákjára,
átkomponálhatod a saját mintádra!
Bármit megtehetsz a licitálás után,
alkothatsz remeket, vagy bámulhatsz sután..

80.

 
Simogass meg újra Isten,
fázom. 
De csak szelíden, ahogy én 
szeretem. 
Míg színes élet szürkesègein 
mèlázom, 
Te tudod, én is annak a fának 
gyümölcsét keresem: 
honnan, hová, miért és 
meddig, 
és hányszor kell még újra 
meg újra
kezdeni, befejezni, álmodni, aztán 
feladni, 
életeink vad örvényébe 
belesimulva.
 

62.

 
Nyáron nem lehet írni,
Csak élni, megmutatni,
Forogni gyorsan, vidáman,
Semmibe kapaszkodni.
Csak játszani, örülni,
Futó szerelembe esni,
Nem gondolni másra,
Csak szeretni, szeretni.
Mindent, mi él, vagy élni fog,
Ragadni tűzpiros kalapot,
És táncolni mindenkivel,
Azzal is, ki elhagyott.
 
Aztán úgy is őszbe fordul,
A zene lassan eltompul,
S lesz csendes melankólia,
És sírni kéne átkozottul.

Ad abszurdum

 
Fekete angyal suhan fölöttünk,
kivont kardjára tűzve az idő,
végtelennek álmodott örömünk
vércseppekben széthulló miliő.
 
A fecskék fészkében denevérek,
Picasso zöldre fest egy hallgatást,
cinkos mosolyomba rejtenélek,
de Vénuszon keresel vadcsapást.
 
Sarud foszlott, társaid csillagok,
a Hold és Föld között bolyongva jársz,
alant vörös rózsakert illatoz' -
vándormadár szívvel hazatalálsz.
 

Megkésett levél

 
Esteledik. Könnyekkel gyászolja balgaságait a lélek.
Altatná a kísértő csönd. Nagymaros izzó szigetté lett.
Utolsó Atlantisz-túlélőként, mondd, mi lesz veled?
Végső menedéket is elsikkasztotta a következő tombolás,
orkánok szájropogtatása, csikorgató indulata.
- Én még itt leszek, ha egyáltalán még
valamire is kellek.
 
Egész héten kánikula fetrengtetett,
egész nap sorokat tapogattam hozzád
- betűk halhatatlanságát silabizáltam lapok romjai közt.

Örökség

 
Még gyermekként, mint kis tarisznyát, kaptam
Szülémtől apró kendőcskébe kötve,
Az évek során ki-kibontogattam
Lelket, szót, rímet írt sorokba öltve.
 
Tán Attila is megbocsátja nékem
Zöld Parnasszusnak áttetsző ködében,
Ha néha-néha tollat ragadok,
És sorvégekre rímet faragok.
 
Mert költő legyen, mégpedig javából,
Ki fel a csúcsra, utána tekintget,
És nemcsak néha írogat magától,
De vére izzó versütemben lüktet!
 

Nyár volt

 
Nyár volt, és az ég tetején a Hold,
Mint ezüstpénz az enyvre, ott ragadt,
És én, a lelkes ifjú kis kobold
Tág szemmel figyeltem egy sugarat.
 
Ő küldte nekem, s már mozdult a kezem,
Hogy elkapjam, zsebembe eltegyem.
Konok volt lelkem, s erős a hitben:
Az öröklét fényét így nyerhetem.
 
Fogtam egy edényt megfogni a fényt,
Mint árva pillét gyors-kezű gyerek,
S nehezen bár, de beláttam a tényt:
Hogy öröklétet így biztos nem nyerek.

Maszkabál a Földön

 
Hol jólét, bőség kecsegtetett anno,
ott ma gyehenna réme kísért,
mert a bűn – mit az Úr reánk mért
édeni vétkünkért ipso facto,
sátán lakta csalékony fán termett;
kapzsiság, gőg s minden, mi ördögit
gyarlón az ember magának teremtett.
Lucifer érdeme ez, poklának örvend,
hisz Azazel, s a menny bukott angyalai
kárörömtánccal rajongják körbe,
még e tévelyért, mi világi halandók
Kánaán-ígért élte e Földön lehet,
végleg kerékbe törve – ahol jövendőnk
szájmaszkban jár körbe-körbe…
míg Isten nem néz tükörbe.
 

A szó mit sem ér magában

 
Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában…
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.

Szégyenlősen

 
Akkor nem volt szégyenlős a reggel,
arcok, kezek járták combjait,
és egy hang belül - szeretned kell…
mindig… muszáj valakit.
Aztán üres lett a reggel,
árnyak, bilincsek, börtönök,
és a kulcs a zárba
már réges-rég beletörött.
Feszítővasat ide!
Szakadjon ki a helyéről minden!
És én kitéptem a szívem is,
mert nem volt kinek megőrizzem.
Az meg ott hevert a porban,
arcok, kezek vették körbe,

Mákos

 
Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.
Aztán sütés közben összeesett,
nyúlós massza a kéreg alatt,
végül csak egy jól elcseszett,
megégett kalácsunk maradt.
Túl sok volt a töltelék,
ahogy a könnyem is patakokban,
neked meg épp elég
lett volna, hogy a sírást abbahagyjam.
Az az elrontott sütemény
egész nap itt kísértett,

Nesztelen szavak

 
Kissé göröngyös ma az éjszaka,
a Tejúton míg álmok siklanak,
egy csillag velem fogóst játszana,
hol ködbe hullnak nesztelen szavak.
 
A múlt elmúlt, a jövő nincs sehol,
és nem ébred a nagyszerű jelen,
én sem leszek a hajnal jöttekor,
mert értem jött az ígért végtelen.
 
Nem kell hozzá más, csak egy barikád,
hogy rávéssem, ennek ma itt vége,
indítom az új égi-áriát,
most kezdődik hátralevő része.
 

Kereslek

 
Mikor elmentél, el sem köszöntem,
hogy mivé lettél és hol, nem tudom.
Mintha nevetnél, mikor bámulom
az eget, tán mosolyogsz fölöttem.
 
Még kereslek... a nap sugarában,
felhők könnyében, szél erejében.
Hold fényében, Imák erdejében,

A cinke az Életről énekel

 
Piros lázrózsaszirmok égnek el.
Friss Tavasz jött Világot uralni.
A cinke az Életről énekel.
Hess, Halál, most nem szabad meghalni!
 
Fohászok lebegnek az égbe fel.
Most a Halált is meg lehet csalni.
A cinke az Életről énekel.
Már nem lehet, nem szabad meghalni!
 
Tavasz rikolt: szeretni, élni kell!
Nagy kedvvel a Világot felfalni!
A cinke az Életről énekel.
Hess, Halál, most nem szabad meghalni!
 

Hallgasd meg fohászom

Hallgasd meg fohászom
 
Szükség van imára, én bizony belátom.
Ki fent laksz a Mennyben, hallgasd meg fohászom!
Őszinte szavaim jó szándékkal küldöm,
egyenes gerinccel. Nem csavarom, csűröm!
 
Nemzetünknek igen nagy szüksége van rád.
Rosszindulat tépi, marja e szép hazát!
Bizalmatlanságból, teher van a népen,
már csak Te segíthetsz. Segíts, szívből kérem.
 
Kérlek tedd látóvá, ki kényszerből vak volt.
szemükben ne legyen a jövőnkről vakfolt!

Hangulat

 
Őszeső szitál, „szemelve” simogat…
Szemernyi vízcsepp, parányi őserő,
barázda földnek rejtekére issza.
Boglyas fűcsomón ledér ezüstfenyő,
tűlevéleresszel álmokat sirat.
Harmat hull, s a csöppenetnyi fürtök
kis tavakká lesznek, sárral játszanak.
Égi könnyben ázik máza-sincs tető,
alatta sárból fészek, szája tátva
vár kukacra kis lakója, mégse jő. 
 
Csupasz gerenda csontjai recsegnek,
szú, ha rágja, kis falat után kutat.

Figyeltelek

 
A tükörképed figyeltem,
miközben hajat szárítottál,
ahogy az arcod elé kószált
néhány őszes hajszál.
Érdekes, mikor nincs rajtad szemüveg,
mennyivel fiatalabbnak látszol,
én negyvenöt, te negyven,
és most ebből a távolságból
még nagyobb a különbség,
úgy figyeltem az arcod,
mintha elköszönnék.
Figyeltelek - máshol jártál,
a tekinteted ijesztőbb volt
minden hallgatásnál.
 

Oldalak