Kanyargó, hullámzó folyam
ez a földi élet.
Az idő medrében rohan,
míg eljön a végzet.
Melléd sodor sorstársakat:
szülőt és gyermeket,
testvéreket, barátokat,
s ki éltet oszt veled.
Öleld őket szeretettel,
hagyd, hogy szeressenek!
Léted bennük nyer értelmet,
soha ne feledd el!
Csodálkozz rá a világra!
Tavasz, nyár, ősz és tél,
szépségét mind eléd tárja,
élvezd amíg tiéd!
Széthasadt a világ,
semmi lett közepén,
a nyíló szakadék
elnyelte könnyedén.
Málló pereméről
alázuhan minden,
repedő kérgében
kapaszkodó nincsen.
Mire gyökér ered
odahullott magból,
már a mélybe csúszik
omladozó partról.
Ekképp a távolság
szélek közt nő egyre,
és idő múltával
sem jöhet már helyre.
De sok év elteltén
talán majd kiderül,
hasadék legalján
új élet sikerül.
Kidobott értékek
parlagon hevernek,
megtépett becsület
cipelhet keresztet;
senkié e világ
mikor kell menteni
vicsorgók karmától,
meztelen rejteni.
Marad-e valami
veszteni, még lehet?
Kifosztott szívekbe
ki lehel életet,
ki érint kezével
hűsítőn homlokot
lázálmok hevéből
elűzni majd gonoszt?
Görbe tükörbe nézek, görbe világot látok,
görbén állnak a falak, görbén állnak a házak.
Görbe szoba falán görbe képek lógnak,
görbe képen csúnyának látszik a holnap.
Fénykarjával ölel a nyári napsugár,
hallgatom csobogó csermely lágy himnuszát.
Bárányfelhők úsznak fenn az ég tavában,
szellőfuvallattal rózsaillat árad.
Régmúlt esztendők nyár-varázsát idéztem,
Ma még fényszikrákat szór az őszi ég,
ám a fákról sűrűn hull a levél
Süppedő szőnyegén szökken a szellő,
némaságtól visszhangos az erdő.
Valami fenséges nyugalom árad,
bűvös illat tölti be a tájat.
A kezeimben van sorsom könyve,
életemre a bűn hálót rajzol,
talán megszűnik a bánat könnye,
ha bekopogok a lélekajtón.
Sokáig mozdulatlanul várok,
hallom, hogy felsír bent a végzetem,
hervadtak az érzelemvirágok,
Izzik a galagonya,
Weöres Sándor ide s tova
száz éves
volt vagy lesz,
föld terem pipacsokat,
színházterem ripacsokat,
ily költő
több nem nő.
Kisgyerek fura nevét,
égig érő fa levelét
tanulta,
megszokta.
Baljós éjjeli óra nyomaszt,
sündörgő árnyakat ránk tapaszt.
Rettegés keres áldozatot,
bűnös féli a kárhozatot.
Két világ közt rekedt szellemek,
többé senkinek sem kellenek.
Fáradt utazó homályba néz,
család, barátok a múltba vész.
Gyötrő szerelem könnye apad,
szívek tucatja csendben hasad.
Remények fojtott sóhaja száll,
s hunyorgó csillagok közt megáll.
Dolgozik már hetek óta:
repel e csőrzaj, e nóta
fegyverek halk ropogása.
Röppen odúra, az ágra.
A vár halála
Égig nyújtózott hajdan,
hátán súlyos teher;
őrhely és menedék,
ha netán az ellen
orvul törne rájuk,
felégetve házuk.
Tekintélyt parancsolva
állt fenn a hegyplatón;
dacolva mozsarak,
s dühödten romboló
tarackok tüzével,
vérmes ellenséggel.
Oltalmazta a hazát,
falait áldozta;
máskor királyának
kegyeltje bírhatta,
ki ígért kincsekért
olykor köpenyt cserélt.
Felhő gulya
Egek kékjét felhő járja,
miként az alföldi rónát
számadó pásztor gulyája.
Némelyük kis fehérbolyhos,
vagy rajzol szürke óriást;
egy, mint édes vattacukor,
míg másikból villám cikáz.
Kövér gulya ég és föld közt,
nagy terhétől szabadulva
cseppjeivel földet öntöz.
Éltet, frissít, ha permetez;
de mikor borul a „dézsa”
vízözön áraszt el mindent,
biz’ jól jönne ama bárka.
Fagyosszentek
Miért nem kopogtok?
Jöttök dérrel – dúrral,
jéggel, vízözönnel,
égiháborúval,
s kíméletlen borúval.
Dermed a levegő,
fagyos a kikelet;
Pongrác, Szervác, Bonifác
hárman fagyos szentek,
hírnevükhöz híven,
miként minden évben,
most is megérkeznek.
Nem késik Orbán sem,
dagad a tüdeje;
szélvihart korbácsol
hideg lehelete,
a lélek borzong bele.
A királylány mindig álmos.
Szalad felséges anyjához.
Miért nem alszol, te gyermek?
Mondanám: - Szeretlek. -
De kinevetsz, félek,
és szánó mosolyod
összetörné szívem,
önbecsülésem itt érne véget.
Inkább csak hallgatok.
Lopott pillanatok
bűvkörében élek;
bár titkon remélek,
valójában érzem, balga vagyok.
Hagyom, múljon lassan;
hisz nagy szárazságban
a forrás is apad,
ha nem táplálja azt
a természet égi csatornája.
Elkerül az álom;
miközben párnámon
behunyt szemeim előtt
lebeg délibábként arcod,
s ajkad szegletére
kiülő mosolyod.
Cirógatnám tested,
de még így sem merem;
félek, hogy szikkadt kezem
érintésétől riadna
merész képzetemnek
ábránd, kékmadara.
Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
minden kósza gondolat nálad vesztegel.
Néma vallomások, vérforraló csókok,
reszkető gyönyörök múltja, te vagy nekem.
Vágyzuhatagot vonz mézédes illatod,
ifjú holdvilág fényénél ölelnélek.
Bánatom partján szomorúan ballagok,
ábrándos álmom folyton hozzád vezérel.
E tengernyi kín miért utánam lohol?
Ne tépd ki lelkemből szerelmed lámpását!
Nélküle sötét honol, s tátong a pokol.
A kertek alatt csendben beosont,
nem is ünnepeltette úgy magát,
csak az ölelő napsugarak fontak
feje köré fényből glóriát...
Szerettem volna hallani,
ahogy becézget, szólít, simogat,
átölel mindent, melenget, takar,
Bársonyló égbolt sötétlő vásznán,
töprengve hallgat megannyi gyémánt.
Ásító felhők nyújtóznak lustán,
holdsugár dereng felettük némán.
Harmatcsepp reszket pókfonál hintán,
Szivárvány nyilallik bele a tavaszba,
láz-érlelős langgyal kikelet kergetőz'
Rügyet keltegetnek zöldellni a gallyra,
szökell, futkorászik hópamacs-kerge őz...
Zöld lábán hóvirág fejet hajt fehéren,
takarója leolvad, nyújtózkodva ásít:
Fényes Nap! Én kevés meleggel beérem,
hadd nőjön inkább a gyenge pázsit…