A Nap ugyanúgy ragyog - X.

TIZEDIK RÉSZ

Szélfarkast reggel óta sehol sem láttuk, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, mert az utóbbi időben gyakran nyoma veszett. Apám délelőtt Yarim doktor kíséretében kijött a parkba egy rövid sétára. Hosszú idő óta először.

Ekkor érkezett meg a Tengerasszony kormányosa. A derék ember az emlékezetes asztlanti út óta mindenkinél jobban tisztelte apámat, és soha, egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy háláját kimutassa.

-         Engedelmeddel, uram – fordult apámhoz. – azért jöttem, hogy megjelentsek neked valamit, és megkérdezzelek felőle téged. Ha feleslegesen jöttem hozzád, kérlek, bocsásd meg a tolakodásomat.

Nem jött feleslegesen! Ezt azonnal tudtuk mindannyian. Apám is, én is, de még Napsárkány is, aki nyomban előkerült.

-         A középső fiad – kezdte a tengerész. – a Szélfarkas nevű reggel lejött a kikötőbe, és fűt-fát ígért minden hajósnak, aki vele tart Asztlantba. A többség rögtön föl is szedte a horgonyt. A fiad pedig kibérelte magának a Tengeri szellő nevű hajót, amely a nagy gályák közül a leggyorsabb, és elhajózott. A kikötőben nem maradt, csak a Tengerasszony, meg az a kisebb hajó, amit a tengeri rablóktól vettünk el az elmúlt őszön.

Így álltunk. Szélfarkas elindult, hogy megszerezze magának Holdsarlót, számunkra pedig igyekezett lehetetlenné tenni, hogy kövessük. Napsárkány majdnem elsírta magát tehetetlen dühében. Apám nyugodt maradt.

-         Meg tudnád előzni a fiamat? – fordult a kormányoshoz.

-         Nem, uram. A Tengerasszony pompás gálya, de akad néhány hajó, amelyekkel nem versenyezhet. A Tengeri szellő ezek közé tartozik.

-         A másik hajó? – kérdezte sötét arccal Napsárkány.

-         A kis kalózhajó? Az esetleg utolérheti őket, uram. Csakhogy az nem annyira hajó, mint inkább lélekvesztő. Könnyű merülésű. Emiatt igen ügyesen cikázik a parti zátonyok között. Gyors, akár a villám.

-         Elutazom vele – mondta Napsárkány.

-         Az nem finom embernek való hajó, uram! Tengeri rablók menekültek vele a hadigályák elől. Nincs rajta kajüt az előkelők számára. Az utast nap perzseli, eső veri. Az arcodba permeteznek a hullámok, és tengeribetegséget kapsz már a második napon. Baljós a hajó neve is: Viharnak hívják.

-         Elutazom vele – döntött Napsárkány.

-         Rendben van, uram. Unokaöcsém a kormányos. A hajó reggel óta indulásra készen várakozik.

Mindannyian a kikötőbe siettünk. A Vihar pengevékony, karcsú kis hajó volt, feleakkora, mint egy igazi tengerjáró. Rövid alku után Napsárkány hajóra szállt. Felvonták az egyetlen vitorlát, felhúzták a horgonyt, és a Vihar maga előtt hullámfodrokat görgetve, tatjával élesen a habokat hasítva kifutott a nyílt tengerre. Pompás tempóban haladt, csakhamar eltűnt a messzeségben.

-         Talán így kellett történnie – sóhajtott apám. – Legalább itt nyugalom lesz egy rövid időre.

Szegény apám! Sohasem tévedett nagyobbat! A java csak ezután következett.

Alkonyattájt rongyos idegen vetődött hozzánk. Csak nagy nehezen ismertük fel benne Takoatl úrnak, apám asztlanti barátjának egyik bizalmas emberét.

-         Takoatl úr küldött hozzád, ura. Sürgősen a segítségedet kéri. Az egyetlen megmaradt hajóján menesztett engem ide. Két napja hajótörést szenvedtünk., odalett a legénység is, a hajó is. egyedül én értem el a partot. Azóta keresem a házadat, uram.

Apám megtántorodott. Tőrpenge módjára hasított belé a hirtelen jött rossz előérzet.

-         Mi történt? Miért küldött Takoatl úr? Mihez kéri a segítségemet? Mi az, hogy az utolsó megmaradt hajója? Takoatl barátom apósa révén ismert kereskedő. Nyolc hajója járja a tengereket!

-         Takoatl úr börtönben volt, uram – felelte komor arccal az asztlanti. – Akkor hurcolták oda, amikor a mi hajónk megszökött a kikötőből. – Azóta már biztosan feláldozták a Tengeristen oltárán. Ilkesz úrnő ugyanígy járt. Nem is róluk van szó, hanem a leányukról, Holdsarló kisasszonyról. Őt kell megmenteni, uram.

Apám levegő után kapott. ha nem ugrom oda, elesik és összezúzza magát. Karjaimban cipeltem be, és egy székbe ültettem. Görcsösen kapaszkodott a karfába.

-         A fiaim… - suttogta alig hallhatóan. – A fiaim… - aztán lassan összeszedte magát. – Beszélj! – intett a hírnöknek. – Mondj el mindent!

-         Három hónapja hosszú betegeskedés után meghalt a királyunk – kezdte amaz. – Utódja azonban nem az ifjú trónörökös lett, hanem a nagybátyja, aki különös módon éppen akkor érkezett haza a Kettős Kontinensről, számos hajó élén. A fegyveresei azonnal megszállták a várost és a kikötőt. Másnap már ő volt a király. Senki sem merészelt ellene szegülni, mert a Tengeristen papjai is őt támogatták. Nem utolsósorban azért, mert régóta hirdette, hogy a varázslók és hosszú emlékezetűek istentelen, gonosz emberek, akiket fel kell áldozni a Tengeristennek, vagyonuk pedig a Tengeristen templomát illeti. A Tengeristen főpapja Asztlant nagykirályává kente föl a bitorlót. Citaltan tengernagyot, a palotaőrség tisztjeit és az elhunyt király hadvezéreit nyomban feláldozták a Tengeristennek. Takoatl urat és Ilkesz úrnőt tömlöcbe hurcolták. Tlaszkó úr megpróbált harcolva kitörni, de a hajóját elsüllyesztették, és ő a legénységével együtt odaveszett. Holdsarló kisasszonyt a nyári napforduló tiszteletére akarják feláldozni a Tengeristen oltárán. Addig még van idő, uram. Ha tudsz, kérlek, tégy valamit!

-         Kerítsétek elő a Tengerasszony kormányosát! – nyögte apám.

A kormányos azonban már a családjánál tartózkodott, jó félnapi járóföldre, a legénység pedig szétszéledt. Két napba telt, mire egybegyűjtöttük őket. a hajó felszerelésére ráment egy újabb nap. Pedig mindent kapkodva csináltunk, és aludni sem tudtunk a türelmetlenségtől. A nyári napforduló miatt még nem kellett volna olyannyira sietni, csakhogy két testvérem rohant Asztlant felé – egyenesen az oroszlán kitátott torkába.

A kormányos világosan megmondta: semmi reményünk sem lehet rá, hogy akár a Tengeri szellőt, akár a Vihart utolérjük. Valami más tervet kellett találnunk. De mit?

-         Magam utazom – mondta apám.

-         Szó sem lehet róla! – vágta rá Yarim doktor. – Tengeri utazásra sokáig még gondolnod sem szabad, uram.

-         Mennem kell! A fiaimról van szó!

-         Mit használ az a fiaidnak, ha az utazás harmadik, vagy legkésőbb a negyedik napján tengeri temetést rendeznek a számodra, és testedet a cápák, meg a tenger egyéb szörnyetegei falják fel? Ez történik veled, ha most hajóra szállsz, uram!

Szegény apám! Felfoghatatlanul öregnek tűnt ebben a pillanatban.

-         Mit tegyek? – motyogta maga elé.

-         Bízd Fénysugár úrra az utazást, uram – tanácsolta Yarim. – Ő erőtől duzzadó ifjú, zsenge kora dacára bölcs ítéletű, igen eszes ember. Meglásd, siker koronázza az útját!

-         Megölik a fiaimat!

-         Apám, ők igazából nem halhatnak meg! – vetettem ellen.

Könnyen beszéltem, s ezzel eldöntöttem a sorsom.

Apám beleegyezett. Töviről hegyire megbeszéltünk mindent, hogy mivel próbálkozom majd. Hej, Szélfarkas! Ha nem hagysz itt bennünket oly felelőtlenül, most lenne egy tucatnyi hajónk!

Legjobban a Vihar elvesztését fájlaltuk. A kis hajó nagyon hasonlít a könnyű asztlanti halászbárkákra, mindenhol elfér, bárhová besurranhat, sehol sem kelt gyanút. Egyetlen gálya sem éri utol. Kár érte!

Arról szó sem lehetett, hogy a Tengerasszony fedélzetén befussak a szigetország bármelyik kikötőjébe. A tengerek egyik legismertebb hajójára Asztlant legfeledékenyebb kikötői hivatalnoka vagy hadihajó-parancsnoka is azonnal felfigyelne. A hajó mindig apámat vitte, a sziget új urai számára pedig apám most már ellenség. A Tengerasszonnyal odamenni öngyilkosság. Fájó szívvel egyeztünk bele az újabb késedelembe.

Folytatása következik.

 

Hozzászólások

Csilla képe

:)

Egyre izgalmasabb és kalandosabb.....

lnpeters képe

Köszönöm!

Pete László Miklós (L. N. Peters)