Palackba zárnám ezt a napot,
mélyüveg tárlóba tenném,
lássák, mennyire büszke vagyok
rá, s mindig emlegetném.
Sose vehetné ezt a napot
el tőlem más, míg élek.
Különleges ízt attól kapott,
hogy újra látlak téged.
Léggömb-szívünket nem húzza már
a földre vissza semmi.
Végtelen szép lesz a látóhatár,
mert könnyebb így szeretni.
A várakozás édes keserv,
amíg a másik várat,
bár szűkölő félelmet kelt,
hogy idegenné válhat.
Egyszem árva ül a bálba’,
érik az ő balladája,
hosszú terem széksorába’
ül a bálba’ szegény árva
legény, vad nők karéjába’;
óh, irgalom atyja, vége!
hej, nyugdíjas nők körébe
vetette nyugtalan vére…
Műfogsorát csattogtatva
indul rohamra a falka;
egyik borát kínálgatja,
más zakót igazgat rajta.
Szempilláját rezegtetve
süteményt négy hölgy töm bele,
s ahogy megszólal a zene,
parketten forognak vele!
Jaj, ez a vén gyerek mit tett!
Kinyitott a virágboltos.
Üzlet elé kipakolt
száz virág üde színfoltot
hozva lágyan illatolt.
Út betonján, centis résből
pompázatos virág nőtt,
kutyatejek poros szélről
bámulják a királynőt.
Lilasága irigységre
készteti a gazokat;
lándzsás utifű, meténg se
barátkozna túl sokat…
Szirma bársonyát fitymálja
egy csapatnyi százszorszép,
súgnak-búgnak: „Út virága
tán, afféle vándor nép?”
Tyúkhúr fölzeng:”Mondd, mifajta
Él ma is, holnap is, lesz virulása,
míg csak a vén kövek állnak időt.
Friss tavasz-illatu nap-pirulásra
ezre muskátlinak újra kinőtt.
Zengi az élet a ferde kis utcák,
méla sikátorok zsúrja közül:
Élni! Remélni! Megélni a múltját,
tódul a nép ide, múltnak örül.
Földi vagy égi a kőbe bevésett
isten, aki letekintve figyel
tér közepén, vagy a templomi résben,
ártani képtelen, ám irigyel.
Múlnak az életek, áll ma a márvány,
régi dicső korok bronza kopik.
Többezer esztendős, közös élmény kötheti össze
mind, aki szép falat üt, falvakat is telepít.
Mint ahogyan jó tégla a tégla fölé szaporázik
és emeletre kerül sorba a más emelet,
terjeng úgy, hízik gyarapodva idők sebes árján
festve aranyfüsttel, toldva beléje mesét,
sok bő napjainak története szájhagyománnyal,
krónikaíróknak megfigyeléseiből.
Mint ahogyan petesejtből, magból élet alapján
égnek szökken a fa, s gyermeket ád a világ,
szent kötelességünk a tudást őrizni, fokozni,
Ámor dűlő és Cupido pagony,
nyíllal lőtt szívek, égi oltalom…
Elönt a mákony sziruptengere,
rózsaszín fátylas köd terjeng benne,
jobb sorsra érdemes rózsaszirmok
gyöngyharmat fedte fodrain szívott
mézek és nektár; szivárványlepkék
színesítik az egyhangú repkényt,
Forgása szélesülő körében
a sólyom süket lesz a solymászra.
Széthullnak dolgok; a centrum se áll,
anarchiába fullad a világ.
Vérözön dagálya önt partot el,
ártatlanság kihunyt fénye alél,
és eltűnik az elvhűség a jókból,
Burokba szültek, amit felzabáltam,
én vagy a sors, nem mindegy az, melyikünk?
Kivétel lettem mindig a szabályban,
komor derű, beszegezett hegyi kürt.
Rossz választások zátonyai között
próbált anyám a járt mederbe lökni,
fortyogó habra olajat öntözött,
csontvázak bűzét takarta a kölni.
Egyszer csak nem volt. Álltam ifjan, pőrén,
kezem-lábam mind koloncokkal tele…
Azt hittem addig, véletlen ernyő véd,
pedig keze volt, májfoltos, vén keze!
Egyszer hangyát álmodtam
angyal-őrzött álmomban;
utat vesztett, jaj, szegény,
fűben fekve lestem én.
Az út porától kopott,
Szökj gyermek, kövess engem
messze, távoli erdőbe,
nótám ajkadon csengjen
szabadon, mint zengő flőte.
Részegülten fürdhetünk
a határtalan kék légben,
s mint harmat, csillámfényben
felragyog ifjú testünk.
Álom kerülget, csattog az út,
bakancsok szakasza lépked,
kusza szél zakatolást hoz,
s bennem képződik, pereg a múlt
filmje, a lelkemben léptek,
setteng a tegnap a mához.
Örülök, hogy már nem érte meg.
Elég volt neki ostrom és gettó,
Auschwitz meg a rokonoknak.
Soká’ nem tudtam, miért hebeg
városnevekre, (s pár szóra dettó)
s ellensége pofonoknak.
Félálmom mélyén egy végtelen sor,
jönnek csillagos télikabátok
téglagyár porával fedve,
S az Isten lába egykoron
tiport-e angol dombokat?
Vajon az Úr Szent Báránya
tépett mezőin lombokat?
S az Isten képe megjelent
páratelt hegyeink felett?
S az ördög malmai között
Jeruzsálem emelkedett?
Új hó a régi havat lepje el;
mely letaposott, foltos és ázott.
Szűzies, tiszta, fehér pelyhekkel
rejtse előlünk e piszkos világot.
S tél holtával e szép, fehér lapon
lábnyomot az édes tavasz hagyjon.
Új élet fedjen régi életet;
a múlt szomorú hibákkal terhelt,
rejtse el szemünk elől tettekkel
csendben, fehéren, mint a hópehely.
Ha földi lét olvad örök tavaszba,
bűnbánat fehér köpenyét hajtva
fátylát hullajtsa oly gyengéden rá ,
Változás – szegény fejemnek!
Gyengéd szívemnek kapuján
nemrég még ömlött szerelmed
mint szökőkút permete rám;
ömlött nagylelkűn, önzetlen,
nem méricskélve szükségem.
Hány boldog percet számoltam!
Pezsgő, élő szerelemben
minden felett áldott voltam,
de mind elfolyt szenteletlen.
Merjem mondani, mim maradt?
Vigasztalan kút, elapadt.
Szerelem kútja – mély, hideg,
s nem szárad ki – én remélem:
de mit számít, ha a vizek
homályban alszanak mélyen,
Legyen tanúm az ég,
a víz, a föld, a fák,
mint élem át a lég
minden fuvallatát,
minden zörejt, kengyel,
s dob amit közvetít;
s rebbentve szemtengelyt
iszom az összes színt,
bőrbarázdák mentén
simítok tárgyakat,
Ha kemény volnál, mint a kő,
hideg lennél, nem éltető,
talán több biztonságot adnál
homoknál, tollnál, izzó vasnál.
Ha formálhatnálak, mint vasat
formálnak át izzó parazsak,
alakíthatna - azt hiszem –
edzett acéllá hűs vizem.
Ha kezem közül nem peregnél,
mint kavics-homok ér-peremnél
folyton-folyvást ős-konok daccal,
leigáználak szelíd arccal.
Ha lágyabb, puhább volnál tollnál,
minden sejtembe behatolnál,
rám súlyosulnál, míg csak élek.
Festett egem hasad. Kiált a fa
födém, a pozdorjalemezzé gyűrt.
Recseg, kívülről elkapta a fagy,
bent a meleg. Kettő közé került.
Harctér ez itt! Mint minden más, ami
ellentétes erőknek játékká vált,
igyekszik a fronton kitartani,
szorongatva repedő tapétáját.
Mint árapály tágul, s húzódik össze,
holtában is él. Lélegzik, mozog.
Kint fagy, bent hő. A kettő között, közbe’
a lemez zokszava felimbolyog.
Csaták hőse. Minden tél kárvallottja,