Haász Irén blogja

Karácsonyi ábrándok

 
 
Karácsonyi harangra a hómezők felett, 
ha csendül édes hangja, én múltba révedek, 
és félig elfelejtett 
helyek, arcok, szerelmek 
vágyát ébreszti bennem a bús emlékezet,
Karácsonyi harangra a hómezők felett.
 
A háborgó jelennek habjaiból kelve, 
felemás érzelemmel, félelemmel telve 
látjuk, az Éden lelkünk 
vágyaiból is eltűnt,
Atlantisz múlt világa oly gyászos és kedves,
A háborgó jelennek habjaiból kelve.
 

Séta Kassán

 

 

Huszonnyolc bomba hullt le az óvárosra,

mind elkerülte, főpostára estek,

az dőlt csak romba, és pár ház szórványosan,

nem tudom, voltak-e egyáltalán holttestek.

 

Szilvamagforma tér. Kövezett sétányt

fognak közre szemérmes polgárházak,

földszinti élet zsibong, feljebb széttárt

Este a cukorjuhar ültetvényen

 
 
 
Márciusi szünidőben jártam 
cukorjuhar-ültetvényen este,
félve kértem a fűtőt, tüzesre 
szítsa kazánja lángját a gyárban: 
"Fűtő, lapátolj, ne gondolj üsttel, 
hogy több szikrát küldj égbe a füsttel." 
Hittem, még több rakás rőzsehalom 
csupasz cukorjuhar-ágak között 
felizzik majd, s míg a ritka hegyi 
levegőben felkerengve köröz, 
a hold fényét ott fenn megemeli. 
Fogyó holdnál a cukorjuharok 

Nem leírható

A múló évek öltöztettek vágyba,
hogy újra hívj, nevess, vagy szólj reám.
Én nem készültem ilyen árvaságra,
mégsem értékeltelek igazán.
Hogy létezel, oly természetes volt!
Ikonná csak az évek érleltek,
mint élesztőgombák a nemes bort,
mint borostyánná ér a fa mézgája.
És sokasult, mint cseppből óceán,
fahéjas emlék, csillámló percek árja.
Most, Karácsonykor, úgy szorít a bánat,
úgy fáj a hangod, ősz fejed hiánya,
és a tudat, hogy már minden hiába,
nem boríthatlak szeretet-virágba,
- hogy nem leírható.

Az éji égiháború esője

 
 
 
Az éji égiháború esője 
az ablakon porozta permetét, 
s az egész szobát illattal betöltve, 
a nyárfaágról szórta szerteszét.
 
Te, kedvesem, kicsinyke, könnyű alvó, 
pihés madár, mesékben élt dalos, 
mily álmok értek, volt öröm-sugalló, 
s akadt dal abban is, káprázatos?
 
Akár a lombok, édes álom-kertben, 
borultak szemedre a szempillák. 
De reggelünk valódi füttyre kelt fel, 

Rejtélyekre nyíló ablak vagy

 

Rejtélyekre nyíló ablak vagy szívem,
spalettarések suttogják nyikorogva
hívásod,
poros, zárt udvarról áradó színek:
metszett mirtusz, kovácsoltvas hívságok,
akáciák, rézvirágok közt libeg.

A szél kése ablakkeret réseket feszeget,
testhez simuló világod zaja
mint dobozba halmozott élet, jaj, nehéz.

Még szökőkút kéne, madár dala,
és Paradicsom lenne az egész
ötven lépésnyi világegyetem…

Edgar Allan Poe: Eldorádó

 
 
Csinos volt, nett,
úgy ügetett, 
hős lovag volt, kószáló. 
Míg vándorolt, 
arról dalolt, 
mi' szép is Eldorádó. 
 
De megvénült, 
s szívére ült 
egy bús árnyék, kószáló, 
mert sosem lelt 
oly földeket, 
mint lehet Eldorádó. 
 
Erő fogytán 
zarándok árny 
állt elébe, kószáló.
- Mondd el nekem, 
hol lelhetem 
meg, hol van Eldorádó?
 

Örök emlék

 

 

A sárga úton éltem én,

kutatva Ózt, magányosan.

Emlékek ujja nyúlt felém,

kapaszkodott reám, hozzam.

 

Köröttem láthatatlanul,

csapongva, lélek-ezredek

kerestek Ózt, varázs-tanút,

hogy boldogságot nyerjenek.

 

Egy úton jártunk együtt és

egyenként, várva éhesen,

hogy egy szívünkre mért ütés

szerelmes társra ébresszen.

 

Te is tudod, napok, havak

eloszlanak, mint az öröm,

s a boldog óra elszalad,

amint a szívbe beköszön.

 

A temetőkertekben

 

 

Hűvös eső monoton

ritmust ver nyár-romokon

magjahullott tobozra,

szélvihar lepofozta,

dermedt levéllepelre.

 

Ködbe takar a világ,

szürkén bujdosnak a fák,

nedves kérgen mézga ül,

komor a csend, elterül,

fáj a lélek keserve.

 

Ideje a bánatnak.

Sír a világ, fáradt nap

bágyadt éjbe tűnt tova,

pislog mécslángok sora

a temetőkertekben.

 

Minden eldugott emlék,

apák, anyák, régesrég

eltemetett érzések

mardosó lánggal égnek,

Ne emelj gátat

 

 

Én vén leszek, tudom, s te ifjú lány,

s mert nem nyom a kor, könnyed és vidám.

 

Ne emelj gátat, ha folyó vagyok,

ne légy felhő, ha játszom csillagot.

 

Tudd, ha a játék többé nem játék,

tilt nyúlt izom és szuvas csont-tájék;

 

ha szállni vágy, mégsem enged a test,

a porc, az ín, a vérfolyam is rest,

 

és engedelmes nem lesz már soha.

S te csalódottan nézel máshova,

 

mert fintorogva döbbensz rá, kereszt,

kopó a test, s bár szolgál, nem ereszt,

 

Tükörangyal

 

 

Találkoztam az angyallal.

Fénylő reggel volt, nem este,

nem kísérte őt dallam, zaj,

lángokban sem állt hóteste,

misztikum sem volt, varázslat,

bár köd kúszott a szobában,

s ő olyan volt, mint egy vázlat

festők fehér korszakában.

A tus finom gyöngypermete

alkotta meg, s a kislámpa

árnyékából lett termete,

pára, s ezüst harmat szárnya.

Bár tükörbe néztem sokat,

még nem fordult elő velem,

angyalt látok, nem arcomat…

és rám csapott a félelem,

A hattyú/ A mesebeli

 

Magasra száll a hang,
és szívbemarkoló,
a sas lenéz, alant
jajong a tremoló,
mint sok apró harang
jajong a tremoló.

A levegő ura
lesunyja vad fejét,
lenéz a hattyúra,
ki nem leli helyét,
reszket a nádbuga,
ki nem leli helyét.

A víztükör sima.
Lankad a hattyúnyak.
Végső dala ima:
a többi hattyúnak,
szép vigaszt adni ma
a többi hattyúnak.

A hang magasra száll,
míg elénekeli,
bár gyors halál kaszál,
a lét örömteli,
ha szakad is a szál,
a lét örömteli,

Oldalak