Haász Irén blogja

Tigris, tigris, tűz, parázs,

éji erdőn villanás,

mi égi kéz s szem mért rád

félelmes szimmetriát?

Mi gyújtja szemed tüzét,

Hát megjöttél. Piszkosfehér

és gyér havat pakolt e tél

kis öklödbe, újszülötte

időnknek, mely vénséges vén.

Kezecskéd már kutatva jár

bölcsőd falán, ködöt szitál,

s bár rózsát, lent nyáron teremt,

nyoma még csak lógó jégcsap.

Drága tömjént, fűszert hoztak elébe,

vidulhasson szeme arany kincsen;

Ó, Szentanya, én mit tehetek érte,

hogy rám nézni méltónak tekintsen?

Az ő daluk édesen száll Feléje,

Kisjankó csüccsen

sarokba priccsen

s pitéből szilvát lop,

hüvelykét nyalva

hadarva vallja:

Hej, én be jó fiú vagyok!

*

Sutban a Jancsi

Igyekszik falni

Karácsonyi pitét.

Dicséri magát,

Kezek, lábak, karok, s egy fej csak...

Mint Síva vagy szarvasbogár,

(vagy pók is lehet)

száll a szélben

hegedűje már nincs kezében,

bár a nyikorgást hallani...

a házon átemelte valami

nagy szélvihar, vele szamovár,

vaskályha csöve súg feléje

Huszonnyolc bomba hullt le az óvárosra,

mind elkerülte, főpostára estek,

az dőlt csak romba, és pár ház szórványosan,

nem tudom, voltak-e egyáltalán holttestek.

Szilvamagforma tér. Kövezett sétányt

fognak közre szemérmes polgárházak,

földszinti élet zsibong, feljebb széttárt

A múló évek öltöztettek vágyba,
hogy újra hívj, nevess, vagy szólj reám.
Én nem készültem ilyen árvaságra,
mégsem értékeltelek igazán.
Hogy létezel, oly természetes volt!
Ikonná csak az évek érleltek,
mint élesztőgombák a nemes bort,
mint borostyánná ér a fa mézgája.
És sokasult, mint cseppből óceán,
fahéjas emlék, csillámló percek árja.
Most, Karácsonykor, úgy szorít a bánat,
úgy fáj a hangod, ősz fejed hiánya,
és a tudat, hogy már minden hiába,
nem boríthatlak szeretet-virágba,
- hogy nem leírható.

Nem sok volt az, kevés.

Pillangószárny-verdesés,

lépcsőfok csúcs alatt,

égetett, mint a nap.

Nem sok volt az, kevés.

Izzásod csak színlelés,

szíved gyűszűnyi mag,

csírázatlan maradt.

Rejtélyekre nyíló ablak vagy szívem,
spalettarések suttogják nyikorogva
hívásod,
poros, zárt udvarról áradó színek:
metszett mirtusz, kovácsoltvas hívságok,
akáciák, rézvirágok közt libeg.

A szél kése ablakkeret réseket feszeget,
testhez simuló világod zaja
mint dobozba halmozott élet, jaj, nehéz.

Még szökőkút kéne, madár dala,
és Paradicsom lenne az egész
ötven lépésnyi világegyetem…

A sárga úton éltem én,

kutatva Ózt, magányosan.

Emlékek ujja nyúlt felém,

kapaszkodott reám, hozzam.

Köröttem láthatatlanul,

csapongva, lélek-ezredek

kerestek Ózt, varázs-tanút,

hogy boldogságot nyerjenek.

Egy úton jártunk együtt és

egyenként, várva éhesen,

hogy egy szívünkre mért ütés

szerelmes társra ébresszen.

Te is tudod, napok, havak

eloszlanak, mint az öröm,

s a boldog óra elszalad,

amint a szívbe beköszön.

Hűvös eső monoton

ritmust ver nyár-romokon

magjahullott tobozra,

szélvihar lepofozta,

dermedt levéllepelre.

Ködbe takar a világ,

szürkén bujdosnak a fák,

nedves kérgen mézga ül,

komor a csend, elterül,

fáj a lélek keserve.

Ideje a bánatnak.

Sír a világ, fáradt nap

bágyadt éjbe tűnt tova,

pislog mécslángok sora

a temetőkertekben.

Minden eldugott emlék,

apák, anyák, régesrég

eltemetett érzések

mardosó lánggal égnek,

Én vén leszek, tudom, s te ifjú lány,

s mert nem nyom a kor, könnyed és vidám.

Ne emelj gátat, ha folyó vagyok,

ne légy felhő, ha játszom csillagot.

Tudd, ha a játék többé nem játék,

tilt nyúlt izom és szuvas csont-tájék;

ha szállni vágy, mégsem enged a test,

a porc, az ín, a vérfolyam is rest,

és engedelmes nem lesz már soha.

S te csalódottan nézel máshova,

mert fintorogva döbbensz rá, kereszt,

kopó a test, s bár szolgál, nem ereszt,

Találkoztam az angyallal.

Fénylő reggel volt, nem este,

nem kísérte őt dallam, zaj,

lángokban sem állt hóteste,

misztikum sem volt, varázslat,

bár köd kúszott a szobában,

s ő olyan volt, mint egy vázlat

festők fehér korszakában.

A tus finom gyöngypermete

alkotta meg, s a kislámpa

árnyékából lett termete,

pára, s ezüst harmat szárnya.

Bár tükörbe néztem sokat,

még nem fordult elő velem,

angyalt látok, nem arcomat…

és rám csapott a félelem,

Egy kitartó kis zöld levél,

egy merész, bátor fagy;

néhány légyott, pár csók még volt,

s az ifjúság elhagy.

Ó, jaj!

Keserű árat szab.

Egy büszke folt, élénk veres,

a napon, mint kereng;

Magasra száll a hang,
és szívbemarkoló,
a sas lenéz, alant
jajong a tremoló,
mint sok apró harang
jajong a tremoló.

A levegő ura
lesunyja vad fejét,
lenéz a hattyúra,
ki nem leli helyét,
reszket a nádbuga,
ki nem leli helyét.

A víztükör sima.
Lankad a hattyúnyak.
Végső dala ima:
a többi hattyúnak,
szép vigaszt adni ma
a többi hattyúnak.

A hang magasra száll,
míg elénekeli,
bár gyors halál kaszál,
a lét örömteli,
ha szakad is a szál,
a lét örömteli,