barnaby blogja

Monoton kopognak álmos esőcseppek.

Rozsdás könnyek a vakult üvegű ablakon.

 Megsárgult fényképeid elém repítettek

ahogy mezítláb sétálsz, a fényesre koptatott

macskaköveken. Szalma hajad összeállt,

-oldalra hajtva fejed,- nevetve ráztad le permetét a nyárnak,

 mint virgonc tacskó kölyök...szanaszét repítetted.

Te vagy a Nő, az örök szépség. A legszebb mese,

leírhatatlan történet, hideg varázslat a forró homlokomra...

Repülj, repülj még, csak most az egyszer!

Engedd, hogy hűsítsen szárnyaid suhogása,

Ha eljössz hozzám,
boldogan néznek majd meg
ablakszárnyaim.
 
Feléd integet
a vén diófa is, ha
házam nem leled...
 
Öreg hársfám is
megérzi, hogy ma eljössz.
Néked illatoz.
 

Nem tudtak az angyalok könnyeket ejteni.
Leomoltak a menny-biztos menedékek,
szárnyak nélküli kisbabák lettek csupán.
Szemük égi fénye sötétben rejtekezik
Tekintetükben a kozmosz üressége
Hideglelősen vigyorognak és bután...
 

Szóljon hát most az ének,

Jó bornak szépségérül,

S annak rózsatövét

Szolgáló szeretőjérül...

Arról, ki ültette ember öröméül

S lehordta fürtjeit dombok tetejírül.

Az nagy kádakban táncolt rajt', karikába-körbe

Majd kalodán keresztül hosszan meggyötörte,

Megszűrve az levét rakta hűs gödörbe,

Amfora edénybe, pecséttel lefödve.

Énekszó száll, boldog időkben szépek a lankák,

szőlőt szedni az ősz hív, zöld lombú venyigékhez...

méz fürtökben zárva a nyár, s lesz téli vigasság,

jó kupa mézes borral szépségét megidézed.

Vígan tiszteld ez földet, kérj isteni áldást...

Nagyhasu hordód vérszín musttal, lám, telemerve.

Csordult, telve a korsó tűzzel, hegy leve rád vár

búdat hagyd el végleg ,boldogan útnak eresszed...

hordóktól nyög,s húz a szekér had, csurran a víg-kedv,

indul már deli kedvvel dolgos szűreti népség.

Most még nyár tüze lopja a csókját könnyel a tájra

Jó kedvvel néz, szűrve a hajnali csendbe madárdalt

Füstös aranyban színez nap szeme fára, virágra

Éled a lombvár rezgőn, trónusa tengere zöldnek

Megmerit akkor kék-szín mámort, így lepihenni

tér. Falevél sír; elviszi szél fia nyári világom?...

Ősz szele Ő. Jól ismeri már. Kél mindig e tájon...

Őrzi a fényt rég, átfon lágyan, hogy sose fájjon

élete ősznek... tél dere hóval küldi pihenni...

Szitakötőszárny

nekifeszül a szélnek

mintha intene...

Fecskék délre repülnek

Talán, majd visszatérnek.

A napsugarak

lágy fénnyé szelídülnek

vágyak kihűlnek

Köd lepi el a tájat

a nyár tűnő káprázat.

Már nem is nyargal

halkan, lengedezve fúj,

bágyadt őszi szél.

Kertek alatt osonva

házak falához simul...

barna szemekkel,

szúrós ruhában lapul

Szelídgesztenye.

Meleg boldogság, illat.

Tenyeredben fényre gyúl.

Vérbíbor színben
simogat melegével
szagos október.

Még bosszantanak
apró legyek, szúnyogok.
Másodvirágzás.

Megbolondultál,
almafám, te is
virágba szökkenve vársz?

Még egyszer felmorajlott, majd
elcsendesedve magányában,
tovatűnt az idő óceánján...
Szertefoszlott reményszemcsék
sosem volt emlékeket sirattak.

Elmentettelek adathordozómra.
Kitörölhetetlenül, lélekbe vésve.

Szalmatekercsek,kévék, szélben szinte aranylón.

Nap tüze száraz tarló rendjét sem hevitette .

Még meztélláb jártam a torson. Játszi gyerekként,

Édes harmat, kolibriöröm.

Mézem vagy, s én mézed vagyok.

Szempilla igézet. Szemöldökön

rebbent pille, ha hagyod.

Csendben ellebegtet szivárvány ködön...

1.

Fél-álomba ringató csoki nyuszik,

Remekbeszabott kötéllétrán lányok,

Marhalábszáron nyomókötés. Tuszik

Kalasnyikovval. Térdig vérben járok...

Vak- szerencse-patkó hintalovon

Hát-szélkakas toronyból lekiáltott

Három majom- parádésan visszafogott

Tenger-szem-ére (m) gyűlt kagyló. Neki átok...

Már hallatszik a kutyák hangja,

csaholnak, ugatnak vérebek vadul.

Csilingelnek csengők, hajtók harangja,

életem elvenné a gonosz nagyúr…

Takarj engem lágyan, rejtekadó erdő,

borítsd be az eget, éjfekete felhő,

válj viharrá mostan, simogató szellő,

várok valakire, ma biztosan  eljő…

Vigyetek lábaim, ugrassatok árkot,

vörös sörényemből szítsatok fel lángot,

égesse fel sorát patáim nyomának,

mielőtt nyilaikkal hozzám eltalálnak.

Csapzott heves testem hűteném habokba…

Bordadongák között még lüktetésed érzem,

vérrel telik  véredényem. Nem az enyém az érdem.

Mészfalu erekben beszűkült bűntudat

egy vak hegedűssel búcsúdalt huzat…

Tyúkmelledben harmonikasíp zihál,

tüdőtérfogatod galambbegynyi oxigént produkál.

Gyenge a sóhajod? Sebaj! Csak fuvallatnyi szellő

viharvert egeden. Félénk, torzó bárányfelhő…

Ne számold újra, rövidre fogott kalandtúra a földi léted,

 szexepiled lesz, ha a felnőttkort majd megéred.

Úgy szeretted a dohánybokrok virágzását!

*Asszony, szépséges és rontó,*

Vadalma kertben ízt loptam belőle.

Sziszegős Édentől szerelmet vigaszul.

Apró levél- rejtek, titok-talány végzet.

Bűnhődni kényszerít a kódolt vágy, ha gyúl?

Vaksi ösztön-állat! Mit ér az öröm, s kiért?

Az örök élet mégsem kell neked?

Szaggasd ki szíved, ostorozd magad!

Hajadnál fogva vonjon élvhajhász szolgahad...

Hogy megbántad már ezerszer? Kit érdekel!

Ha meghalsz, mint minden megtévedt fajta,

*Nem tudom, kiként temesselek el.*

Őszi fénynek rebben a lenge lángja

Szép remények ködbe borulva múlnak.

Harmat éled, dér lepi hanga csendjét.

Varjak üzennek...

Téli égről álmodik ősznek anyja,

nyár varázsát most csak a szívben őrzi.

Bús virágszál álmokat sírva ringat

könnyet a múltnak...

Napsugárral langymeleg álom ébred.

Édes emlék, jó vele álmodozni...

Árny se rebben, fénye a szürkületnek

vall a szemekben...

Még se búsulj, álmodom újra én is.

Szépre vágyunk, érzem a sarjadását,

Sivár az égbolt, sötét felhők lepik,
a Hold se játszik, unottan néz, figyel,
amott egy vándor útnak ereszkedik,
kutyája hű társ, nem hagyja veszni el...

*Én tilos csillagon születtem*

Lehetetlen volt e küldetés, elkápráztatott

ezernyi szemérmes lobbanás.

Csillámpirulák,cselszövő  kéj villongások

kobaltkék hidegen. Simogató, felszisszent kezek.

Delejkarikák, sötét anyagba veszetten...

Töprengtem térben és időtorzsalékban:

Ernyedt tudathordalék -morzsavirágok,

létnyilamló ébredéssel: ideszülettem!

Ekhó-borzongás! Cserfelgetős tilalom!

Na, Te megteremtő! E bomló anyag,

most rajtad kifogott! Atomjaiban pártos kötések

kavarognak, duzzasztják örömre önmaguk.

Kergetek egy álmot, messzire kiáltok:

Szalmavirágok! Szálltok a széllel

szőkén, árván. Mért sírdogáltok,

simogató kezekre vágytok?

Szerelmet hazudik a nyárnak

ahogy zokog a kóbor szél...

Megbolydulnak a bódult méhkasok.

Méhek virágra szállnak , szeretni vágynak.

Nyár lehel nekik mézzel akácillatot.

Térdre hullnak ma  űzött szarvasok...

Az erdő sötét. A csalit cseles, ezernyi rejtek,

lélekmentő csapás. Kopók szimata elől elvezet.

A dörgő fegyver oly könnyen szíven talál…

Ősz-anyó Szürke-Mo ma nagyon boldog.

Kezébe simul egy apró  gyermek kéz

olvadoznak ráncai a vénnek, s megerednek öröm könnyei...

Csodás az élet, barackvirágzáskor

 bambuszrügyeken cseppek botladoznak

keresztutaknál nem várt találkozások, új reményeket hoznak...

Szép unokám, add rám legszebb köntösöm

föld-anyánknak ma kijár a tisztelet

veled én is boldogságba öltözöm, szeretve óvom gyermeked...

Ősz anyó, Szürke-Mo messzire tekint

ismeri a földnek féltett titkait