Ablak mögött, esőben...

Monoton kopognak álmos esőcseppek.

Rozsdás könnyek a vakult üvegű ablakon.

 Megsárgult fényképeid elém repítettek

ahogy mezítláb sétálsz, a fényesre koptatott

macskaköveken. Szalma hajad összeállt,

-oldalra hajtva fejed,- nevetve ráztad le permetét a nyárnak,

 mint virgonc tacskó kölyök...szanaszét repítetted.

Te vagy a Nő, az örök szépség. A legszebb mese,

leírhatatlan történet, hideg varázslat a forró homlokomra...

Repülj, repülj még, csak most az egyszer!

Engedd, hogy hűsítsen szárnyaid suhogása,

ha bágyadtan elalélok, mint a leforrázott levelek

és meredten bámullak majd, mint mikor

 rácsordulnak  hirtelen a cseppek...