Ősz...

Sivár az égbolt, sötét felhők lepik,
a Hold se játszik, unottan néz, figyel,
amott egy vándor útnak ereszkedik,
kutyája hű társ, nem hagyja veszni el...
Sziszegve szél fúj, szitál hideg ködöt,
tüzek kigyúlnak, dereng az őszi táj.
A föld színében is szürkének öltözött,
levette díszeit, ruháját nézni fáj...
Esővel ázik, el, siratva zöld mezőt,
magába zárta már virágszirom kehelyt.
Álomba hajlik nyár, kopogtat, s jő az ősz,
kivárva sorát üzent, ma menni kell.
A nap se perzsel úgy, világít fénye csak,
kopár levél, ha hull, kíséri tompa nesz,

ökörnyál rámtapad , csiklandni arcomat.
Az égen varjak, sötét felhő-folyók
napot takarva, árnyat növesztenek.
Határba’ kondul, jajong, a nagy harang
keresne választ, de nem találja szó...
Takarj be engem, sötét lepel-egem,
E zord világnak hamar vége legyen...