Bán Mór Hunyadiról szóló regénysorozata

Bő két hete Bán Mórt (polgári nevén Jánost) interjúvoltam a gyulai Mogyoróssy Könyvtár dísztermében.

(Hogy miért Mór? Talán Jókai inspirálta Jánost? Esetleg az első ismert magyarországi író, a néhai Maurus pécsi püspök?

Az előre kigondolt kérdések közt ez is szerepelt, de nem tettem fel, mert félrevitte volna a diskurzust.)

Hosszan beszélgettünk, talán kissé túl hosszan is. A közönség zöme azonban bírta, az érdeklődés nem lanyhult.

Bán János érdekes, színes, rokonszenves egyéniség – a regénysorozata meg önmagáért beszél. Napjaink egyik legnagyobb hazai könyvsikere – méltán.

Aki mer, az nyer. Meglehetősen nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki tízévi anyaggyűjtés után ilyen terjedelemben merjen regénysorozatot írni a magyar történelem egyik jeles alakjáról.

Itt állnék meg először.

Miről is, kiről is szól Bán Mór regénysorozata?

Eddig hét kötet jelent meg. A főhős: Hunyadi János. A sorozat folytatódik, János a történetben még nem jutott el a nándorfehérvári diadalig. De már elkészült hét kötet. A történet azonban nem áll majd meg a nagy törökverő halálával, hanem nyomon követi Hunyadi fiának, Mátyás királynak, majd pedig Corvin Jánosnak és utódainak történetét is.

Kiről szól hát?

Talán családregény volna?

Nem. Bán Mór sorozata nem tekinthető hagyományos értelemben vett családregénynek.

Úgy gondolom, a Hunyadi-sorozat hőse igazából egy eszme. Valami, ami belénk ívódott, ami minden korban a magyarság legfontosabb tulajdonságai közé tartozott, a közelmúltban azonban kezdtük úgy érezni, mintha kimerült volna. Mintha kiszáradóban lenne. A kozmopolita média és a globális giccsáradat korában kezdtük már kétségbe vonni a létezését. A hatékonyságát. Ezer helyről üvöltötték, hogy már „nem korszerű”.

Nem is beszélve a többi kórusról. Miattuk csaknem pejoratív kifejezéssé vált a „haza”, és ki tudja, nem leszünk-e csakhamar „rasszisták”, ha a magyarságunkat hangoztatjuk. Már nemcsak, hogy a farok csóválja a kutyát, de még „szükségszerűen” is csóválja.

Ott tartunk, hogy már az ételek sem képesek elmenekülni a mindenen keresztülhömpölygő hülyeségáradat támadása elől: előbb-utóbb majd nálunk is „rasszista” kifejezés lesz a négercsók, vagy a cigánypecsenye. Másutt már az.

Mindezeket azért mondom el, hogy illusztráljam velük, mennyire komoly bátorság kellett ennek a regénysorozatnak a megírásához. A Hunyadi-sorozat önmagában – kiállás.

Nacionalizmus nyomokban sem lelhető fel benne, de van valami, amire most a lehető legnagyobb szükség van idehaza: korszerű, aktuális hazafiság.

Még mielőtt mélyebben merülnék Bán Mór regénysorozatának tárgyalásába, valamit le kell szögeznem: semmiféle elvi ellentét nem létezik a hazafiság és az emberiség morális egységének elve között. A hazaszerető ember nem „rasszista”, nem „fajgyűlölő”, nem „soviniszta” – ez utóbbiak teljesen másféle kategóriák. A legtöbbször propagandisztikusan és helytelenül használják őket.

A hazaszeretet fogalma leginkább nálunk kezdett apokriffé válni, a környező népek – például a szlovákok, horvátok, vagy a lengyelek – hallani sem akarnak ilyesmiről. Náluk (még) nem működik a médiában és a kanonizált kultúrában olyasféle képmutatás, mint nálunk.

Fejétől bűzlik a hal.

Magyarországon a nemzeti értékek tagadását, a kisebbrendűség tudatától áthatott szégyenszagú bennszülött-komplexust felülről építették ki. Ezen a téren semmiféle „rendszerváltás” sem történt, a kanonizált „kultúra” köreiben pontosan az megy, ami a posztkommunista időkben. Tulajdon hazáját, nemzetét primitív gyalázó, a hagyományok értékét alpári módon „vitató” szerző, „méltó” lehet akár a legmagasabb díjra is, és ha ezt valaki kifogásolja, „elvtársai” az országgyűlésben is kiállnak érte. Némelyik díjtulajdonos olyan „alkotásokat” körmölt, sőt „rittyentett”, amelyek szellemi nívója messze alul-, agresszivitása meg jócskán felülmúlja a szomszéd népek legostobább sovinisztáit is. Ha rasszizmussal vagy antiszemitizmussal vádolnák őket, vissza kellene adniuk a díjakat, de a szánalmas magyarellenesség láthatóan nem zavarja az úgynevezett elitet.

Nehogy egy pillanatra is azt higgyük, hogy a hazafiság értékét betonhülye szólamokkal kétségbe vonó kórus az emberiség morális egységének érdekében dolgozik, hogy az elnyomottak, és a szenvedők érdekében üvölti süket frázisait. Azokra magasról tesz. Semmit sem segít rajtuk, legfeljebb pajzsként használja őket. Ha bármi bajuk van, segítsenek magukon, ahogy tudnak, hiszen „szabadság van”. A kórus végtelen agresszivitása és rosszhiszeműsége pontosan jelzi a jó szándék hiányát. Nem akarnak ők integrálni senkit, eszük ágában sincs véget vetni a rasszizmusnak – sem bármilyen hasonló előítéletnek – nem felszámolják, inkább előidézik. Ott is igyekeznek létrehozni, ahol sose volt, hogy ellenségképet gyárthassanak maguknak, akit lehet fennkölt elvekre támaszkodva szidalmazni. Mintha nem is az volna a demokratikus politikai gondolkodás egyik legfontosabb alapelve, hogy rágalmazással és szidalmazással nem lehet meggyőzni senkit semmilyen igazságról, ahhoz kommunikálni kell.

Nálunk már annak idején Bibó István is kétségeit fejezte ki, és utolsó írásaiban Jacques Derrida is jelezte, hogy valami baj van a liberalizmussal. Az újkor egyik legnagyobb múltú eszmerendszere önmaga tradícióit megtagadva a világot uralni akaró finánc-és multi oligarchia szolgálatába állt. Ezzel szemben az államok – a legerősebbeket is beleértve – már tehetetlenek, most pedig hozzálátott a nemzeti közösségek felszámolásához, szétzüllesztéséhez, működésképtelenné tételéhez. Ezért lett hirtelen a nemzeti összetartozás érzéséből „etnicista populizmus”, ezért a sok hasonlóan blőd elmeszülemény. Minden elv és eszköz megfelelő a számára, amely képes fellazítani a nemzeti közösségeket, hogy helyettük valami identitásától megfosztott egyének képezte emberkeverék, minden közösségi összetartozást nélkülöző massza jöjjön létre.

A totális piacuralom egyetlen ellenfele a közösségi összetartozás. Semmi más nem képes gátat vetni a vak anyagiasság erőinek izolációval, a kultúra felőrlésével, az emberi értékek szétzüllesztésével fenyegető hatalmának, mint az emberi közösségek egész világra kiterjedő mikro-és makrohálózata.

Mind közül a legfontosabb a nemzeti közösség. Ez egyáltalán nem valami barbár törzsi-nyelvi sovinizmust takar – amivel ellenfelei manapság szeretik hangzatosan összetéveszteni –, mert nem törzsi, nem nyelvi, hanem területi alapon áll. Az ország a benne élő emberek életének színtere, minden emberi érték létrejöttének és fenntartásának alapvető feltétele. Fejlesztése, a rombolás hatalmaival szembeni védelme a benne élő emberek elemi érdeke. A hazafiság alapja a hazában élők kölcsönös egymásra utaltsága.

Erről szól Bán Mór regénysorozata.

A magyar történelem legfontosabb eseménysorozatai közé tartozik a török elleni több élvszázados küzdelem. A török pedig egyáltalán nem „a multikulturális együttműködés esélyeit hozta”, nem is „pusztán bevándorlási probléma volt”, és egyáltalán nem lehetett volna „átengedni az országon” – ahogy a mai, magát felvilágosultnak képzelő tájékozatlanság óbégatja úton-útfélen; török felőrléssel és elpusztítással fenyegette az országot, a népet, a kultúrát. A törökkel béke idején sem lehetett békében élni.

A török szultán besorozza háremébe Hunyadi első szerelmét, a szerb herceglányt. Sokatmondó szimbólum: a hatalomcentrikus erők kezében a szerelemre hivatott szépség tárggyá, szexuális játékszerré válik. A hatalom, az öncélú „növekedés” mindent megfertőz.

Mesteri, ahogy a Szerző hol lépésről lépésre, hol meg a mozaiképítés ősi módján elénk állítja a török rettenetes anyagi fölényét. Nem démonizálja a legkisebb mértékben sem. A töröknél szoros, értelmes fegyelem van, az egyes szpáhik, akindzsik és janicsárok helyenként nem is ellenszenvesek, gyakran sokkal racionálisabbak, mint ellenségeik. Időnként szótartóak és megértők. Néha még jóindulatúak is. Félelmetes anyagi lehetőségeik mellett hétköznapi értelemben is fölényben vannak. A táboruk tisztább. Tisztjeik hozzáértőbbek. Nem mindig kegyetlenek, és csak igen ritkán embertelenek. Nagyon is érthető, emberi motivációik vannak.

Mégis irtózunk tőlük. A török uralom egésze az, ami totálisan elviselhetetlen. Minden egyes török egy pokoli gépezet része, amelynek csak egyetlen célja van: a rombolás. A démonikus terjeszkedés.

A démonikus hatalom világában nincs szabad akarat, és nem létezik a szerelem; minden a világuralom szempontjainak rendelődik alá. Az ellene folytatott harc elkerülhetetlen; az emberi közösség küzdelme az embertelenséggel szemben.

Ez a magyar irodalomban nem újdonság, a Szigeti veszedelem ugyanezt a küzdelmet állítja elénk. Bán Mór azonban napjaink aktuális fogalomrendszerébe helyezve állítja elénk, közben pedig sikeresen újra definiálja korszerűen és a távlatokat mindvégig szem előtt tartva a hazafiság fogalmát.

A török elleni küzdelmek sora a magyar történelem döntő eseménye, következményeit máig se hevertük ki. Bán Mór igazi mélyfúrást végez, egyszerre kutatja a talpon maradás, a siker összetevőit és a bukás okait.

Regénysorozatának kettős időszerkezete van. A mohácsi katasztrófa utáni hónapok rettenetének idején Mátyás egykori harcosa, „a szép öregember” meséli Hunyadi történetét a hozzá csatlakozó kiugrott ifjú szerzetesnek.

A regényben megnyerő és érdekes karakterek százai vonulnak fel; magyarok, szerbek, németek, horvátok, csehek és románok harcolnak vállvetve a mindenkit fenyegető török terjeszkedés ellen. Maga Hunyadi János Bán Mórnál kun származású – ami az összes elmélet közül a legvalószínűbb.

Amikor a társadalomban egyre nagyobb hangot kapott a butaság, amikor ma soha egyetlen könyvet el nem olvasók teret kaptak, és büszkélkednek a faragatlansággal, és amikor a köznapi bunkóság helyenként kifejezetten értékké vált – nagy bátorság belefogni ilyen terjedelmű regénysorozatba. Vaskos köteteket írni…

Aki mer, az nyer. Kiderült, hogy nagyon is jelentős igény van ilyen sorozatra, az emberek várják az újabb köteteket. A Szerzőt enciklopédikus felkészültsége gyakran olyan feladatok megoldásában is segíti, amelyek meghaladják a történettudomány kompetenciáját. Csaták helyét találja meg, épületeket restaurál, nehezen érthető, homályos történeti jellemek személyes motivációit teszi helyre.

A terjedelem a siker fontos tényezője. A történet réseinek eseményekkel való kitöltése, a szélesen hömpölygő cselekmény, az epizódok áradó bősége a regénysorozat legnagyobb értékei közé tartoznak, kisebb terjedelem esetén ezek sérülnének.

Fentebb említettem, hogy a Szerző még nem jutott el a történetben a nándorfehérvári diadalhoz, de 1456. július 22. fontos előzményei már benne rejlenek a történetben. Számomra az eddigi kötetek legszebb része Nándorfehérvár tizenhat évvel korábbi török ostromának lenyűgöző elbeszélése, igazi epikus remeklés. Az ötödik kötetben található.

Bán Mór elmondta, hogy hazánkban az elmúlt évtizedek folyamán a történelmi regény ifjúsági irodalommá válva eljelentéktelenedett. Most üdvözölhetjük a Szerzőt, aki visszahelyezte jogaiba nemcsak a magyar történelmi regényt, de talán magát a történetmondást is – a valódi epikát.

Erőt, kitartást, szerencsét kívánok Bán Mórnak a sorozat befejezéséhez.

Hozzászólások

Nagygyörgy Erzsébet képe

Kedves Laci!

Én is szívesen elovasnám a sorozatot, érdekfeszítő lehet a leírtak alapján, bár én a fantasztikumért rajongok leginkább, de felkeltette az érdeklődésemet a téma.

Szeretettel Dyona 

lnpeters képe

Köszönöm, drága Dyona!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

hubart képe

Kedves Laci, nagyon örülök ennek a bejegyzésednek. Nemcsak azért, mert sem Bán Mórról, sem pedig regénysorozatáról eleddig nem hallottam, nem olvastam, hanem azért is, mert ez a cikk egy nagyon fontos kérdéskört világít meg, amiről igen ritkán lehet valamit is olvasni.
A nemzeti érzés, a hazafiság fogalma bizony erősen háttérbe szorult Magyarországon a háború után. Talán azért, hogy a nyilasmozgalom szégyenét ellensúlyozza, és persze a proletár internacionalizmus szellemiségét táplálja. Először akkor találkoztam ezzel a jelenséggel, amikor még a hetvenes évek közepén kezembe jutott egy anyarországi gimnáziumi történelemkönyv. Ifjú felnőttként nagyon örültem neki, hisz nálunk (Erdélyben) a gimnáziumban mindössze két órai tananyagban tanultunk a magyarság történelméről: az egyikben a honfoglalásról és az államalapításról, ami arra volt kihegyezve, hogy hogyan hódították meg a "primitív magyar hordák Erdéy ősi román földjét", a másikban pedig Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról, akik "természetesen" román származásúak voltak. Persze, ennél jóval többet tudtam addig is népem történelméről, hiszen szüleim nagy gondot fordítottak arra, hogy tisztában legyek azzal, hogy eleink honnan jöttek,  milyen viszontagságokon  mentek keresztül egy ezredév alatt. A felvilágosítás arra is kiterjedt, hogy mit keresünk mi Romániában, holott valamennyi felmenőnk magyar volt, és ezen a földön élt.
Az a bizonyos történelemkönyv annyira önkritikus szellemben íródott, hogy elolvasása után teljesen lelombozódtam. Szertefoszlott az a hitem, amit a szüleimtől kaptam, hogy a magyarság egy szabadságszerető, és azért bátran kiálló nép. Az egész tankönyv a trónviszályokról,  az árulásról, és a vereségekről szólt. Még az olyan dicső fejezetek is, mint az 1848-49 -es forradalom és szabadságharc is kiábrándított, mert a melldöngető, öntelt magyarságtudatról prédikált, ami ellenünk fordította az együttélő nemzetiségieket. Jogaikat mi vettük semmibe, ezért bukott el a szabadságharcunk, és ennek a későbbi következménye lett Trianon is.
Már akkor is éreztem, hogy itt valami nem stimmel a tankönyv körül, és láttam azt az óriási ellentétet, ami a román és a magyar történetírás között van. Az egyik heroizáló, a másik pedig önbíráló, leleplező történetírás. Míg a román  nemzet  ( az itteni történészek szerint) végig hősiesen küzdött a fennmaradásáért, és az egész történelme egy sikertörténet, tele pozitív figurákkal, addig nekünk ( a tankönyv szerint) alig van olyan történelmi személyiségünk, akikre büszkék lehetünk, és az a kevés is többnyire a nemzetiségiek közül került ki. Óriási hibát vétettek a magyar tankönyvírók - gondolom, hogy a politika nyomására. Ennek tulajdonítható az, hogy a kommunizmus alatt felnőtt generációnak nincs magyarságtudata, és erősen hiányos a tárgyilagos történelmi ismerete. Gyakran találkoztunk olyan anyaországi fiatalokkal, akik rácsodálkoztak, "Jé, Romániában is élnek magyarok? És ilyen jól beszélnek magyarul?" Nekünk kellett magyarázni, hogy de hát Erdély ősi magyar föld, és hogy csak  1920 óta képezi részét Romániának. Gyakran románoztak le bennünket Magyarországon, nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból, vagy pedig egyszertűen, mert könnyebb volt így meghatározni minket, mintsem azt mondani, hogy erdélyi magyarok. Ez a dolog nagyon sok itteni magyar embert sértett, mert azt várták el, hogy az anyaországban végre félelem nélkül vállalhatják a nemzeti önazonosságukat. Kezdett formálódni az a bizonyos ék az anyaországi és a külhoni magyar között, amirt aztán az a bizonyos balul sikeredett december ötödikei népszavazás vert közénk. Féltünk ettől, mert előre éreztük a valós veszélyét, és be is következett. Jómagam nem győztem csitítani a barátaimat, ismerőseimet, és magyarázni nekik, hogy ezt semmiképpen sem szabad elutasításként felfognunk és megélnünk, mert az ottani többségnek nem ez a véleménye a dologról, csak hát a többség egyszerűen nem ment el szavazni. Mindnyájan örültünk annak a pillanatnak, amikor ezt a csorbát kiköszörülte a Parlament a könnyített (kettős)állampolgárságra vonatkozó törvénnyel.  Az erdélyi magyarembernek még van magyarságtudata, mert itt óhatatlanul is  kialakult bennünk egyfajta ellenérzés a bennünket másodrendű polgároknak tekintőkkel szemben. Nem a román embert gyűlöljük, hanem azt az eszmét, amit a legtöbben ellenünkre propagálnak.
Reménykedünk benne, hogy egyszer valamikor a dolgok a helyükre kerülnek a határ mindkét oldalán, És reméljük, hogy nem lesz túl késő. Ami a tényeket illeti, a rendszerváltás előtt Erdélyben a hivatalos román népszámléálás adatai szerint  több, mint 1 700 000 magyar ember élt, jelenleg ez a szám alig valamivel több, mint 1 200 000. A beolvasztás malmai elképesztő tempóban őrölnek.

Köszönöm azoknak a türelmét, akik kissé keserűre sikeredett eszmefuttatásomat végigolvasták. Neked Laci pedig gratulálok a remek, gondolatébresztő tanulmányhoz. 

lnpeters képe

Feri, nagyon köszönöm ezt a hozzászólást! Azt gondolom, a hazafiságról, a magyarságtudatról még sokat kell írnunk, ezek modern  megfogalmazása a líránk kemelkedően fontos feladata.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Haász Irén képe

Kedves Laci, nálam elérted célodat, felhívni a figyelmet egy  általam ismeretlen író érdekes, értékes regényére (sorozatára). Elolvasom, ha hozzájutok. A Hunyadiak a magyar történelem legelismertebb alakjai, illik is tudni róluk, pláne, ha olvasmányos a könyv.

Érdekes Feri szavaiban megfigyelni a határ két oldalán lévők gondolkozását. A következőkre gondolok:

"Az egész tankönyv a trónviszályokról,  az árulásról, és a vereségekről szólt." - bármelyik nemzet történelme erről szól szerintem. Elkeserítő, de ez van... A hatalom édessége...

"a melldöngető, öntelt magyarságtudatról prédikált, ami ellenünk fordította az együttélő nemzetiségieket. Jogaikat mi vettük semmibe," - sajnos, ez igaz, ma is mondják a körülöttünk élők. Sokszor az az érzésem, utálnak minket mindenfelé. Gondoljunk pl.az Eurovíziós versenyekre, ahol többnyire egyáltalán nem kap a magyar szám szavazatot, még a szomszédoktól sem...

"Gyakran találkoztunk olyan anyaországi fiatalokkal, akik rácsodálkoztak, "Jé, Romániában is élnek magyarok?" - ezt sose gondoltam volna, sohasem tapasztaltam, hallottam ilyet eszmélésem óta, nem voltam tanúja.

"az a bizonyos balul sikeredett december ötödikei népszavazás" - örülök Feri hozzáállásának, akkor ugyanis a legtöbben azért mentek, vagy nem mentek szavazni, mert úgy vélték, a más országhoz tartozók ne dönthessenek az ő sorsukról.

"Erdélyben a hivatalos román népszámlálás adatai szerint  több, mint 1 700 000 magyar ember élt, jelenleg ez a szám alig valamivel több, mint 1 200 000. A beolvasztás malmai elképesztő tempóban őrölnek." - Én nem vagyok benne biztos, hogy ez az ok. Lehet, hogy csak részben. Hiszen annyian jöttek el Erdélyből, és maradtak itt, vagy mentek tovább nyugatra...! Érdemes lenne pontos statisztikát tudni, amiből ez kiviláglik, és nem hiszem, hogy van ilyen.

Hát, ezek jutottak mellesleg eszembe...:)

 

lnpeters képe

Annyira keveset tudun k egymásról, és annyira ki vagyunk szolgáltatva a propagandának, hogy az elképesztő. Egyébként ez ellen éppen itt tehetünk -a neten.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

hubart képe

Irénkém, én ismerem a magyarországi és romániai történelemszemlélet – tanítás pontos viszonyait. Soha sem írtam volna meg ezt az eszmefuttatást, ha nem így lenne. Ha elolvasnál egy itteni történelemkönyvet, belátnád, milyen hatalmas a két szemlélet közötti különbség! Ez az ország „csinálja”, kitalálja a saját történelmét, és gyártja hozzá a mítoszokat, hősöket, nem riadva vissza attól, hogy a civilizált világ szakemberei kinevetik. No de a kibicnek semmi sem drága, nem szólnak bele, hagyják, hogy mindenki úgy hamisjtsa a saját krónikáját, ahogy akarja. Épp azért volt szembetűnő nálam a különbség, mert el nem tudtam képzelni, hogy ilyen is létezik. Az itteni magyar ember csodálkozik azon, hogy Magyarországon nem nevelték a fiatalokat nemzeti öntudatra, hazaszeretetre úgy, mint nálunk. Itt erről szólt a pionírélet, a KISZ,  a hadsereg, meg minden. A kommunista nevelésnél is fontosabb volt az, hogy mindenkiből jó románt neveljenek, belőlünk, magyarokból is. Volt, akit be tudtak „fésülni”, volt, akit nem.

 

Amit a 48-cal kapcsolatos melldöngető magyarságtudatról írtam, részben igaz, de nem csupán ez kell eszünkbe jusson a forradalomról és szabadságharcról, hanem a lényeg is, az, hogy a feudális berendezkedés és az idegen elnyomás ellen fogott fegyvert a magyar, a nemzeti kisebbségek pedig az osztrák uralkodóház által biztatva szálltak szembe velünk, azok kegyeit keresve, és a magyarok általi elnyomatásra hivatkozva.

 

Amit az Eurovíziós fesztiválról írtál, ugyanúgy vonatkozik más közép-kelet-európai országokra is, a románokat épp úgy utálják a szomszédjai, mint minket, mert ez az ország a környező országok rovására terjeszkedett ugyanakkor, amikor Magyarországot Trianon sújtotta.

 

Nem csodálkozom, hogy nem tapasztaltad azt a tájékozatlanságot, amit mi a magyarországi fiatalok részéről, hiszen nem volt miért. Nyílván, hogy két anyaországi ember egymásközt nem erről beszél. Mi bizony mai napig tapasztalunk hasonlót, nem én találtam ki, az erdélyiek többsége meg tudja ezt erősíteni. Persze, nem mindenki ilyen tudatlan, vagy félreinformált, de ha csak a 10 %, az is szembetűnő.

 

 Az állampolgárságunkkal kapcsolatos népszavazást megelőzte egy erőteljes gyurcsányista propaganda, ami valótlanságokat tartalmazott ( „szükségünk van nekünk 23 millió románra? „) és ez az emberek nagy részét elbizonytalanította. A szavazás eredménytelensége akkora arculvágás volt a külhoni magyarság számára, amilyet Trianon óta nem kapott. A románok nevettek a markukba, hogy „lám, nekik sem kelletek!” Nagyon sok magyar honfitársam távolodott el akkor lelkiekben az anyanemzettől. Más ország (pl Románia és Horvátország is úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy nem tartott róla népszavazást, hanem egyszerűen törvénybe iktatta).  Amúgy nem akarunk senki sorsáról dönteni a szavazatainkkal, de az a tény, hogy magyar állampolgárok lehetünk, megerősíti bennünk az összetartozás tudatát. Ennyi! Nincs külön magyarországi magyar nemzet, erdélyi magyar nemzet, felvidéki magyar nemzet – egyetlen magyar nemzet van, függetlenül attól, hogy ki hol él.

 

Amit a népszámlálási adatokról írtam, utána lehet nézni a Google keresőben, Wikipédián, statisztikai évkönyvekben, teljesen hiteles számok. Persze nem pusztán az asszimiláció az oka a hatalmas fogyásnak, hanem a kivándorlás és az alacsony születési mutatók is. De ugyanezek a problémák sújtják az itteni románságot is (mártmint az elvándorlás és kevés születés), arányainkban mégis a magyarság fogyása összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a románságé. Az asszimiláció miatt, mert könnyebb a többségi nemzethez tartozni, mint kisebbségben élni. Rengeteg a vegyes házasság, és azokból magyar gyerek nem születik! A fiam demográfiai földrajzból doktorált, a Partium földrajzából írta a disszertációját, így első kézből értesülök mindenféle etnikai statisztikából, annál is inkább mert érdekel, és szeretek tájékozott lenni.  Miért lenne érdekem meghamisítani a tényeket?  Nem értem, miért kötsz bele minden egyes állításomba. Mi lehet a célod vele? A személyemmel van talán bajod? Ez nekem rettenetesen rosszul esik. 

lnpeters képe

Nagyon rosszul esne, ha bárki is megsértődne az írásom kapcsán. Arra viszont szükség lenne, hogy köztös nevezőre kerüljünk, mert országaink hivatalos propagandája min degyik helyen hazudik.

Kedden Dévára megyek - személyes egyeztetésre az antológia ügyében. Valószínűleg nekem hozzák majd el atiszteletpéldányokat, é s én postázom Mindenkinek.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

Haász Irén képe

Ferikém, félre ne érts - nem kötök beléd, csupán eszmét cserélünk, én elmondom, hogy látok dolgokat , és Te is. Se harag, se rosszindulat nincs bennem irántad, miért is lenne? Valamennyire én is látom a helyzetet, miután a családomban van Erdélyből még a zöldhatáron átszökött, van átvándorolt és továbbköltözött, a barátaim között úgyszintén, és az ő barátaik között is, akik szintén eljöttek otthonról a boldogulásukat keresni. Ismerősöm is bőven van ilyen.

Sőt, olyanokról is tudok, akik mostanában Erdélyben vesznek házat, földet, az ottani bővülő lehetőségek miatt, és itt hagyták a családjukat...

Semmi okom tehát, hogy beléd kössek, és nem is szándékom. Eszedbe se jusson.

Barátsággal

Irén

hubart képe

Köszönöm, Irénke. Maradjon is így.
Baráti szeretettel: Feri

vati képe

Kedves Feri! Értem és megértem szörnyű keserűségedet, ám láthattad, hogy minden eddigi, Erdéllyel kapcsolatos megosztásodat figyelemmel kísértem, egy-egy "tetszikkel" jeleztem is, hogy Veled vagyok, és minden erdélyi vértestvéremmel napjaink politikai, a magyarságuk elismertetéséért vívott harcukban. Ennek a harcnak most jött el a történelmi pillanata, amikor példának okáért egy egyszerű magyar asszony, Lakó Péterfi Tünde is a hazai médiahírek homlokterébe került. Miután Lacitól kaptam egy csodálatos feladatot, már dolgozom rajta, itt van a pillanat, hogy szófegyvertársad is lehessek. Privát üzenetváltásainkban egyszer említettem neked Barabás Zoltánt, nagyváradi költőbarátomat, akiről szintén keserűen nyilatkoztál, igazad volt, ám neki is igaza volt, amikor egy nagyobb társaságban ezt a kijelentést tette: A romániai magyar anyák elvesztették a "bölcsőháborút", vagyis az elnyomás évtizedeiben kevesebb magyar gyermek született, mint román. Ezért teremettek Székelyföldön egy új hagyományt, az ottani Kis-Somlyó és Nagy-Somlyó nevű hegyek közötti közötti "nyergen" évente megrendezett "Ezer székely leány napját".

 

Nem véletlenül, és nem pusztán politikai meggyőződésből neveztem őket vértestvéreimnek, magam is Csaba királyfi porló sziklanépének génjeit hordozom. Román iskolákban ezt nyilván nem oktatták, a Csarnokbeli önéletrajzomban viszont említettem, hogy milyen kapcsolat áll fenn Csíksomlyó és Csíkszereda, valamint szülőhelyem és jelenlegi lakhelyem között. A magyar köztévé időjárás-jelentéseiben már Őrvidéknek nevezik (Őrség) Vas megye legnyugatibb, a mostani osztrák határt érintő tájegységét. Mitől Őrség, Őrvidék ez? Attól, hogy még Árpádházi királyaink a német törzsek katonai betörései ellen székely lovas határőröket telepítettek oda: védjék meg az ország határait... Édesapám egyik unokatestvére Horthy alatt magas rangú katonatiszt volt, s a zsidótörvények érvénybe léptetésekor neki is igazolnia kellett a származását, hogy a hadsereg állományában maradhasson. Kutatásai közben ő fedezte fel parancsnok lófő Benedek századost, aki királyi parancsra egész nemzetségével, beosztott lovas katonáival, azok családjával együtt utazott ezer kilométert nyugatra, hogy Kemenesalján, ez az Őrvidék legkeletibb határa, új otthont, Kissomlyót teremtsen magának. Benedek százados nekem is vér szerinti ősöm, tehát minden székely magyar nekem is vértestvérem. Nem tudni, mikor történt ez az áttelepülés, a szájhagyomány szerint Kissomlyó, Borgáta, Egyházashetye lakosai 1241 áprilisában már találkoztak a vesztes muhi csatából Trau vára felé menekülő IV. Béla királlyal...

 

Eljött az idő, hogy előre tekintsünk. A harc megkezdődött, székely testvéreink szerveződnek, és nekünk csatlakoznunk kell ehhez a harchoz. Az interjúmban arról beszéltem, hogy a költő nem lehet pártpolitikus, csakis az egész nemzet sorsa kell legyen a szeme előtt, erre kell egy történelmi pillanat, nos az a történelmi pillanat eljött, hogy nemzetünk egységét újra megteremtsük...

Varga Tibor

lnpeters képe

Mélységesen egyetértek Tiborral. Keresnünk kell a kulturális nemzetegyesítés lehetőségeit.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

hubart képe

Örülök neki, kedves Laci! Törekednünk kell arra a bizonyos közös nevezőre! Én személyszerint hiszek benne, és ezért harcolok. A határok fölötti nemzetegyesítés megtörtént, a mi feladatunk, hogy meg is töltsük tartalommal.  :)

lnpeters képe

Ezért dolgozunk, Ferikém!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

hubart képe

Igen, Tibor, szerencsére vannak még olyan anyaországi magyarok, mint Ti, akik így gondolkoznak, gondolkoztok! Össznemzeti kérdésben, hazafiasság dolgában össze kell tartanunk, nincs helye pártpolitikai széthúzásnak, kicsinyes egyéni érdekeknek. Tudom, hogy őseid hazánk keleti határait védték, és onnan kerültek vissza a felmenőid még az Árpád korban a nyugati végekre. Ismerem az Őrséget olvasmányaimból, tudom, hogy egykori történelmi hagyományai mellett jeles néprajzi értékei vannak, egyszer talán fizikailag is eljutok oda, hiszen mindig is érdekelt a paraszti kultúra, mint a magyar ősiség jellegzetes letéteményese. Barabás Zoltán megállapításával is egyetértek, és érdekes, hogy ugyanazt a gondolatot a bánságból származó osztályfőnökömtől is hallottam már középiskolás koromban. Erdély sorsa nem a csatatereken, hanem a hálószobákban dőlt el. Amit a magyarság nem tudott megvalósítani ezeregyszáz év alatt, tudniillik, hogy belakja a rendelkezésére álló teret, a természetes „várfalak” által védett Kárpát-medencét, azt sajnos a jelenlegi többségi nemzet másfél század alatt véghezviszi. Sajnos, nem tudunk visszamenni az időben, hogy őseink mulasztásait orvosoljuk, de a mi feladatunk sem kevesebb: menteni, ami még menthető, megőrizni és gazdagítani azt, ami még megmaradt. A Lakó P. Tünde esete is bizonyítja, hogy vannak apró lehetőségeink, és ha ezekkel mindenki él, akkor talán nincs minden vesztve.

A mai nap a csodás összefogás napja, a székelység Nagy Meneteléséé, ami reményeink szerint nemcsak a tankönyvekbe fog belekerülni, de új fejezetet nyit az erdélyi magyarság történelmében. Sajnos, csaknem 24 évet váratott magára ez a nagyszerű pillanat, hogy pártállástól függetlenül, így, összefogva, egy emberként álljunk ki jogos követeléseink mellett. A költő ne legyen pártpolitikus – maximálisan egyetértek. A szociális érzékenység, a hazafias kiállás a nemzetért nem pártpolitikai feladat, hanem művészi hivatás, elkötelezettség. Szavazni pedig szavazzon mindenki oda, ahova éppen akar, hiszen az egyén elidegeníthetetlen joga. Köszönöm egyúttal minden anyaországi és határon túli magyar testvéremnek, hogy ezzel az akcióval szolidaritást, sorsközösséget vállalt. 

lnpeters képe

Nekem nincsenek vitéz őseim, valószínűleg a somogyi kanászok ivadéka vagyok anyai ágon, apain meg a zalai őrkatonáké. Megtermett, nagy csontú alkatommal, egykor szőke hajammal, hajlott orrommal nem is vagyok valami kifejezetten magyar típus. 

Viszont a kulturális nemzetegyesítést és a hazafiság újrafogalmazását legfontosabb feladataink közé sorolom. A szerelemről és líráról szóló esszé után a hazafiságról szeretnék majd írni.

Egyelőre az iskolai antológia ügyében dolgozom, kedden hajnalban Dévára megyek. Utána remélhetőleg el tudom majd indítani a jelenleg beragadt másik antológiánkat is.      

Az élet szolgálat, és mi nem hátrálunk.

Pete László Miklós (L. N. Peters)

vati képe

Igen. KULTURÁLIS NEMZETEGYESÍTÉS. Ez a helyes kifejzés. Ferikém, csak egyetlen apró kiigazítás: bár a történészek ma vitatkoznak e dolgokon, én László Gyula mellett vagyok: "az egységes székely tömbből telepítették át nyugatra a határőröket," tehát őseim nem visszatelepültek, hanem áttelepültek. Ennek bizonyítéka az én falum és az északról föléje magasodó vulkanikus tanúhegy nevének azonossága a Csíksomlyó fölötti búcsújáróhely nevével. Közeli rokonom kutatásai tökéletesen egybecsengenek volt szegedi nyelvészprofesszorom szavaival. Egy előadásában a székelyföldi nyelvjárással kapcsolatban példaként említette a következő mondatot: "főmenek a hiúba divóér". Előadásának hallgatójaként felkaptam a fejem, feltettem kezem, szót kértem. Elmondtam, hogy Vas megyéből érkeztem, és apai nagyanyámtól hallottam többször ugyanennek a mondatnak egy változatát: "főmenek a híba (padlás) divóér." A professzor akkor beszélt ezekről az áttelepítésekről, még pedig időintervallum megnvezésével. Eszerint Könyves Kálmán halála (1116) és III. András trónra lépése (1290) között több mint 170 éven át tartottak ezek az áttelepítések. Gyanúm szerint ő is László Gyula adataira támaszkodott, mikor ezeket az adatokat közölte velünk, hallgatóival. Az az elmélet, hogy ez idő alatt csupán egyszer és csupán egyetlen kontingens áttelepülése történt meg e két év között, kissé sántít: székely múlttal rendelkezőkkel sokkal népesebb ez a vidék annál, hogy csak egyetlen kontingensről beszélhessünk... A vitát eldönteni persze ma már nem lehet, egy dolog bizonyos: a genetikai testvériség.

Varga Tibor

M. Karácsonyi Bea képe

Kifejezetten jól esett elolvasni,  kultúrális hír, és jó riport. A mondanivalót nem elemezném,  de megjegyeztem...

lnpeters képe

Köszönöm, Sea!

Pete László Miklós (L. N. Peters)