Pereméről nézem
Pereméről nézem e világot,
a ballagó idő oromzatán.
Búsan, elmerengve meg-megállok,
vajon miért az örök rohanás?
Megértettem már az idők szavát,
nem áltatom magam ábrándokkal.
Követem igaz hit sugallatát
amíg lelkem e porhüvely foglya.
E világ kincse már nem ejt rabul,
Ady Endre honosította meg a kifejezést: “irodalmi írók”. Kosztolányi vérig sértődött miatta, de a fogalmat már sokkal korábban pedzegették, voltaképpen már Petőfi némelyik megjegyzése is erre a típusra vonatkozott.
Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.
Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.
Mysty Kata :
Aranyszabályunk
Álmod én voltam,
Lettem tévedésed,
Nehezen értem...
- lelkembe vésted,
szíved szerelmét.
Magadra hagytalak,
hiába szerettél.
Fájása édes még.
Nem reméltem,
magam elítéltem;
meddő várakozást,
minden halasztást.
Téli kirándulás
Oly hívogató a tél csendvilága,
lelket érintő a természet álma.
Bátran dacolva dermesztő hideggel,
útnak indultam januári reggel.
Hulló hópelyhek táncoltak a széllel,
arcomhoz értek játszi könnyedséggel.
Lombfosztott fáknak szőttek csipkefátylat,
vagy a föld ölén vettek puha ágyat.
Valami feszül odalenn,
talán a tenger csíra az,
reménylőn’ várva víg tavaszt,
mint Napnak árja odafenn.
Valami feszít engem is,
ismerős, édes zsibbadás,
bizserget lenge, friss varázs -
csalóka szívem el ne hidd!
Valami bomlik, széthasad,
kitörni készül új erő -
genezis, élet bújj elő,
Hajnalban,
Reggel,
Délben és este,
Alkonyatkor,
Pirkadatkor,
A nap minden
Órájában,
S annak percében,
A világ minden
Részében,
A Földön, az égben,
A csillagokban,
A Napban,
A Holdban,
Óceánban,
Ragyogásban,
Sötétben,
Esőben,
Szélben,
Sűrű hóesésben,
A fákban,
A rétben,
A mozdulatlanságban,
Örök körforgásban,
Minden egyes dalban,
S a gyönyörű
Keringőmet leintették,
dallamát ízekre szedték,
sáros ággal megdobálták,
s lelkemet porig alázták.
Magyar lelkem berzenkedve
subáját magára tette,
sarkon fordul sebbel, lobbal,
s hangszerét újra hangolja.
Nem kell nektek a dudaszó?
Lélekzengő szép magyar szó?
Nem értitek a nyelvemet?
Míves boltban nincsen helye?
Nem baj subám fordulj, mordulj,
csácsogónak eldaloljuk,
milyen módi jár most itthon,
mik a dalok hetyke csúcson.
Már nem kell,
hogy menj előttem,
mert nem biztos, hogy követlek!
Már ne gyere utánam,
mert nem biztos, hogy vezetlek,
csak gyere mellettem,
mint párhuzamos érintés.
És találkozunk egyszer
a simatükrű víz partján,
Búcsúzó Télre jön Tavasz,
A rész így lesz egész,
Az Isten erre mosolyog,
Költségre mit se néz.
—–
Ha pénzen múlna, a Tavasz
Sohase jönne el,
Gyilkolna jelent és jövőt
Az olcsó fagy-lepel.
—-
A teremtés csak szent öröm,
Nincs kamat, osztalék,
S a szent piac csak oda tesz,
Ahol már van elég.
—–
Mint friss erdő fái között
Levágott, száraz ág,
A tavaszban gyönyörködik
Az életunt világ.
—–
Bár tavaszban áll a világ,
Nincs itt romantika,
Ne gondoljunk soha rosszra,
a kedvetlenség nem hoz jobbat!
Cseréljük le gondtalanra,
sok pozitív gondolatra.
Sajtóhírben Kiss megy sittre,
kottázzuk át székely viccre!
Több fényünk nő Napról napra,
aranylik is maholnapra!
Sehonnai a búbánat ,
szomorúság kajla kalap.
Napunk fényét árnyékolja
világ végi hangulata.
Mosoly fakadjon és jókedv,
s mint a homok , gyöngyözzön!
Rügyező fák kacagjanak,
ne gyötörjön világ baja !
Megunva a réti lápot
sok kis poronty kimászott,
bámulják e csúf világot,
Őszi alkony
Tűzpiros varázsod, fénylő ragyogásod,
versbe előttem már oly sokan leírták.
De most enyém e kép, eredeti, valóságos,
szívembe rejtem az őszi alkony pírját.
Miként parázsszemmel a nap visszapillant
aranyló színekben pompázatos tájra.
Mesét regél az éj nekünk,
egekbe hívja álmodat,
ezernyi csillag átölel,
valóra váltva vágyadat.
Mesélj nekünk te fénysugár
- varázsa néki képzelet -
amíg a szív lecsendesül,
s amíg a hajnal ébredez.
Valóra váltva szent hitünk
mesél a szél, s te hallgatod,
jövőt dalolva ránk nevet,
Gyönyörbe részegült bíbor hajnalok,
lepedőn felejtett édes illatod,
gyűrt gyolcsba ivódva lágyan átkarolt,
szobámat belengve gyöngén rám hajolt,
s kiröppent reggel a résnyi ablakon.
Utánad néztem a néma balkonon,
s szerettem volna az egeddé válni,
fölötted féktelen felhőként szállni,
akartam látni, hogy hova visz utad,
Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba,
félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.
Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;
gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva
Még bronz karodra hullanak,
cirógató fénysugarak
a tigriscsíkos ablakon
beszökő, révült hajnalon.
Még szarkaláb ring odakinn,
ha szellő rebben szirmain,
de szemzugodba is talált
utat már néhány szarkaláb.
Még szilva hullong, szép kerek,
de fák levelén réz pereg,
s úgy sápad el a sok levél,
mint hajad festi őszre dér.
Még arcod sima árkain
nem mélyít ráncot ráncra kín;
mosolyod is friss, ringató,
barackként eltenni való.
Foszlik már a sötét, szétfújja a reggel
ködpára köntösét szelíd, szűz szelekkel.
A Nap fénypemzlivel keni már a vásznat,
élő plein air a táj, nem ócska utánzat.
A Lét célt értelmet ad
Földnek,
Égnek;
S az Otthon méltóságot ad
A Létnek.
—–
A pénzes a világot körbeéri;
A Szabadnak van hová
Hazatérni.
——
Vár az öröm kiéhezve
Kapun,
Rózsabokron;
Méltóságos otthon.
—-
A kapu nyílik,
Bűvös, szent határ;
Belül a Lélek fényes csendje vár.
——
Vár belül ezer lélek-rezdülés,
Belépni rajta:
Újjászületés.
—–
Vár Anikó,
Vár a Család,
S a nyugalom,
Otthon…
—-
Otthon,
Szív tüzel, megéget,
ablaka szerelmes légyottra nyílik.
A kék madár röppen,
álmok tűzfalára száll,
nem ismer akadályt.
Nem hullik fejére eső,
csak szomjas csókeső
permetez szemet.
Csepereg tavaszi zápor,
csapdosva csápol,
szolid románcot
vágyból varázsol.
Szívek tavasza virrad.
Páros szívekben
tündérmesék kelnek...
Eggyé ácsol
szerelemben Ámor.