Blogok

A Lét célt értelmet ad

Földnek,

Égnek;

S az Otthon méltóságot ad

A Létnek.

—–

A pénzes a világot körbeéri;

A Szabadnak van hová

Hazatérni.

——

Vár az öröm kiéhezve

Kapun,

Rózsabokron;

Méltóságos otthon.

—-

A kapu nyílik,

Bűvös, szent határ;

Belül a Lélek fényes csendje vár.

——

Vár belül ezer lélek-rezdülés,

Belépni rajta:

Újjászületés.

—–

Vár Anikó,

Vár a Család,

S a nyugalom,

Otthon…

—-

Otthon,

Szív tüzel, megéget,
ablaka szerelmes légyottra nyílik.
A kék madár röppen,
álmok tűzfalára száll,
nem ismer akadályt.
Nem hullik fejére eső,
csak szomjas csókeső
permetez szemet.
Csepereg tavaszi zápor,
csapdosva csápol,
szolid románcot
vágyból varázsol.
Szívek tavasza virrad.
Páros szívekben
tündérmesék kelnek...
Eggyé ácsol
szerelemben Ámor.

Virágos tavasz

Megérkeztél végre szép, virágos tavasz!

Valami sejtelmes, mennyei sugallat,

tovasuhanó, lágy és csendes fuvallat,

ahol jár, érintése életet fakaszt.

Égbolt azúr kékjén ragyog a fényes nap,

arany sugarának melegsége árad

Föld rejtek mélyéből hív s a felszínre csal,

érzi minden, itt van kikelet órája.

Két atyafi alszik lenn az árokparton,
akiket záróra múltával kidobtak;
a kocsmai szabály ellen nincsen pardon,

Azon az éjjelen
szeme, szemembe égett
Azon az éjjelen
csillag-bölcsőt szőttem
Azon az éjjelen
keresztre feszültem
Azon az éjjelen
lelkét átöleltem
Azon az éjjelen
Istennel beszéltem
Azon az éjjelen

Már csak emlék vagy nekem merengő,

bíborhajnalon fel-fel derengő,

bús gyönyörűség.

Már csak akkor jössz hozzám újra el, 

ha ködfátylas képzetem útra kel, 

és indul eléd.

Már csak feloldoznom kéne téged, 

tűz-gyémántlelkem dobtad el végleg, 

hűs kavicsokért.

Már csak azt kell felednem - ha tudom, 

mikor feléd fordulok az úton, 

hogy; szeretlek még.

Ősidők óta

Ismétlődik ősidők óta

a jó és rossz örök harca.

Történelem sorait rója

ezredévek dúlt vihara.

Ábelnek Káin vetélytársa.

Nevek mások, de ugyanaz

ma is, minden viszály forrása:

A szív önző sugallata.

Látszat után ítél a világ,

de Isten szív mélyére lát.

Mysty Kata
Nőnek lenni
 
A lét elemének születni, elemét szülni..
Neme kontúrjait bearanyozni...
A gondviselés szivárványa lenni...
Mosolyok csillogását fényesíteni...
a szeretet szalagját bokrétába fűzni.
 
A türelem rózsáját könnyével öntözni...
Az akarat falát kősziklába építeni...
A férfit szelíd varázslattá tenni...
Megbocsátó imát zengve énekelni...
A boldogság madarát etetni, táplálni!

Friss a reggel, mégis oly szokatlan,
mocorog most minden, ami él.
Szakadozik már a téli paplan,
foszlatja a márciusi szél.

Gavallér Nap csókolja a földet,

Édes Anna, kicsi Anna,
Csicsíja-bubája,
gólyaszárnyam reptollába,
belebabusgatlak.

Szeretet szálával
szövök neked bölcsőt,
szememmel simítom
szemedből a felhőt.

Rózsaszirom ágyban
kis tested ringatom,

Szavad csobogó aranypatak, 

lubickolva fürdőzöm benne, 

úgy becéz, mintha a lelkemnek, 

gyönyört adó balzsama lenne.

Szavad bíbortüzű csábos dal, 

rügyet fakaszt, szirmokat lehel, 

s virágot bontó dallamokkal, 

melege dús, méznektárt nevel.

Szavad bársonya őszibarack, 

s ha kéjvággyal belemerülök, 

vérem forr, és az édes-lében 

pancsikolva, megrészegülök.

Szavad Holdsugár gyöngyházfénye, 

- éjjel oson - titokban jön el,   

Az előbbi részekből már látszott, hogy aligha ússzuk meg mélyebb fejtegetések nélkül.

Mindenképpen szólnom kell néhány szót a művészet úgynevezett intézményi elméletéről, amire a fentebbiekben már célozgattam.

A teóriát először az amerikai George Dickie fejtette ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben széles körű irodalma támadt, mivel az elmélet – minden aggályossága ellenére – mindenképpen megér egy misét.

Ébredő tavasz

Azúrkék az ég, mosolyog a nap,

áraszt villódzó lángsugarakat.

Ébredő tájra melegét hintve,

előcsalogat rejtekből mindent.

Dalra fakad az élet a fényben,

szellő szárnyán zeng a madárének.

Rügy feslik, virág bimbóját bontja,

száll a kikelet illatmámora.

Bíborszínben jő az alkonyóra,

Először csak bámul, majd a vállamhoz ér,

Hé, te fiú mit tettél?
Engem hová kergettél?
Küldtél oda, hol madár se?
- Ni, csak! Ott van, ott repül,
szép dalokat hegedül! -

Hé te fiú mit tettél?
Engem hová kergettél?

Pokoljárás, busójárás,
táncot ropva és tipródva.
Álarcosan, vagy anélkül,
pokoljárás ez vég nélkül.

Rabló idő, gyilkos szavak:
Járjad, járjad! Addig járjad,
míg csak idő kerekei

A nő mesterhegedű,
márkás, drága játék,
nektárból érlelt nedű,
bacchus-i ajándék.

Megfáradva néha sír
a lét durva harcán,
kedvességed lesz az ír:
mosoly derül arcán.

A nő gyönge gyermeked,
hangja úgy csilingel,
gyötrő búdat elveted,
szívéhez bilincsel.

Hogyha jó szülőanyád,
tűzbe menne érted,

Kopog már az ajtónkon

A Kikelet;

A hétvégén kisöpörjük

A telet.

—–

Szent Tavasznak itt toporog

Követe;

Édes Párom, engedjük be

Ízibe.

—

Hogyha jönnek a Gyerekek,

Örülünk,

Hogyha meg nem

Édes kettesben leszünk.