Nekem te olyan vagy írás,

mint másnak a kenyér.
Szavak, betűk nélkül sok ember megél,
de nékem te vagy a mindenem,
s ha nem írok „éh” van a szívemen.

A minden nem jelent itt mást;   
tollat óvó tenyér  
hófehér papírra meséket regél,   
vagy bármit, ha úgy van ingerem,   
s a jutalmam így mindig elnyerem.

Számomra ez kegy, íz, varázs,   
s ha az ész nem henyél,   
kitartó munkával sok mindent elér.   
Az alkotó öröm van velem,   
gyönyörű érzés, régen ismerem.

Az én szívem árva 
- így szól a Tavasz -
ha vonzana zárda,
nem lenne panasz.

Mysty Kata

Búcsú allegória

Belépni bárkit engedett,
de kijutni nem lehetett,

csak ha ott mentünk mellette,
s rászóltunk néha: - Helyedre!

Nem bírt bringást, egyenruhást,
acsarkodva szidott postást,

bátorságát fitogtatva
a szemetest is elkapta.

Bár nem mutatta a neve,
ily vitéz volt a jelleme.

Ám a jó gazda óhaja
engedelemre szoktatta.

Morogva, nyíva tűrte hát
lábatlankodni, kit utált.

Volt egy szoknyás, ki szederjes
lábától lett ellenszenves,

Trónját vesztett Tél király,

Újra sorompóba áll,

Talán bizony eltökélte:

A farsangért bosszút áll.

—-

Márciusnak idusán

“Talpra magyar” ritmusán

Erőszakos hóvihara

Egy országot vert kupán.

—–

Sírnak-rínak az egek,

Felhő-függöny szétreped,

Márciusi hó-tömkeleg

Lepi be az ünnepet.

—–

Tél röhög az ablakon,

A síkság: fehér flakon;

Tízezernyi honfitársunk

Fogságban az utakon.

—-

Megszálló jeges horda,

Haláli fehér forma;

 Dezső Anna: Téli kép

 Mysty Kata

 Tavaszra tél

Itt összefér a víz s a tűz,
két fontos lételem.
Kicsiny Lucánk ma gondot űz,
szemében értelem.

A vénülő jó nagyszülő
felejti száz baját,

Ha lelkem háborgó tenger

és villámok sújtják minden felől,

csendre vágyik.

Tajtékjai, ha összecsapnak,

s kötelékei hangos robajjal

tépik szét magukat,

lelkem csendre vágyik.

Meglelni saját hangját,

s visszanyerni ítélni képes erejét

lelkem, csak a csendre vágyik.

Elszabadulva a múlt vonatából
félem a bajt, de remélem a jót.
Lángol a szív szava, éget a vágytól,
mert ez a föld, ez az ég; takaróm.
 
Rám nehezült ez a sors, ez az élet.
Nyögve, nyüszítve tolom szekerem.
Tűnik a szép, s vele hunynak a fények;
már a sötét dominál egemen.
 
Itt van a jó, de eloltja a szólam;
- Többet akarj! - Nem elég ez az ég!
Hát akik állnak a vám előtt sorban
nem magyarok? Nekik ez mocsadék?

Az égre nézve végre álmodozhatok,

az este hűs nyugalma szórja kincseit, 

a bú, s a bánat elkerül, ma nincsen itt, 

ragyogva sejtető a fény, mi áthatott.

A bánat éjszakába fúlva elhagyott, 

a Hold - az égi büszke herceg - átölel, 

ezüst a fénysugár mi messze és közel, 

ezernyi csillag őriz, árva nem vagyok.

Imába foglalom ma áldva sorsomat. 

Ki az, ki vágyva lenne mindig énvelem? 

Nevét a csöndbe súgja már a gondolat,

örökre itt marad varázsa, s ég nekem 

Selymes hálót szőttél,  

nekem készítetted,   

sötét csápjaiddal   

reám terítetted.

S hagytam, mert úgy fáztam,   

jólesett a meleg,   

furcsa ragadós volt,   

de én hittem neked.

S mikor ráébredtem   

hálód fogságában, 

hogy áldozat vagyok,  

vergődtem csapdádban.

Nem akartam mást, csak   

mielőbb meghalni,   

s te, hogy kedvemre tégy,   

elkezdtél felfalni.

Tudom, hogy a hó alatt van az ország, és ma nemzeti ünnepünk van, de a mai nap nekem másként ünnep: ma indult el első könyvem reklámkampánya.

Azoknak, akik figyelememmel kísérték itt munkásságomat:

www.gocpont.com

És a reklámhadjáratnak (amely saját munka az utolsó tollvonásig és ötletszikráig) köszönhető bővülő rajongótábor (meg kell küzdenem a szivecskéket küldözgető szép lányokkal is - ennél rosszabb dolgom ne legyen):

Hatvannyolcadik rész

A művészet intézményi elmélete lényegében teljesen elválasztja egymástól a műalkotás státuszát és a művészi értéket. Utóbbival gyakorlatilag nem is foglalkozik, definiálására a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi.

 Ne rettenj meg!

Ne rettenj meg rémhírek hallatán,

ha meginogni látszik a világ,

hűséged mindenkor legyen szilárd,

bizalommal állva hit talaján!

Jönnek szomorú, gyötrelmes napok,

földrengésről, háborúkról hallasz,

Hamis Krisztusok ámítanak majd,

tarts ki, menj tovább igaz utadon!

Ha mindenütt hangzik az igaz szó,

Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,

Add vissza levegőm,
melyben élhetek,
csontig hatoló  
fájdalom létemet, 
ne legyek árnyék! 
Add vissza a levegőt, 
melyben fürdőzhetek,
s hagyd, hogy eső 
mossa át lelkemet.
Add vissza a lebegést!

Áldott pillanatok

Véget sose érnek;

Egyedül miattuk

Lehet szép az Élet.

——-

Az áldott pillanat

Csodás lelki béke;

Fényben úszik létünk

Minden szép emléke.

——-

Érezzük, hogy van értelem,

Szeretet, cél…

Hogy minden ember egy

Közös világban él.

—–

Áldott pillanatban

Felragyog a Lélek;

Soha semmi el nem vész,

Fontos az Élet.

—-

Fény ragyog a hűvös

Anyag-éjszakába,

Aki egyszer érzi,

Már nem élt hiába.

—-

Pereméről nézem

Pereméről nézem e világot,

a ballagó idő oromzatán.

Búsan, elmerengve meg-megállok,

vajon miért az örök rohanás?

Megértettem már az idők szavát,

nem áltatom magam ábrándokkal.

Követem igaz hit sugallatát

amíg lelkem e porhüvely foglya.

E világ kincse már nem ejt rabul,