Blogok

Változatlan égen
Örök sötétségben,
Ahol végtelenbe nyújtózik
A végzet,
Csüggedésről dudorászik
Az anyag-igézet,
Virul az enyészet,
S szobrot állít önmagának
A végső megalkuvás;
Vízöntő tudja egyedül,
Hogy áltörvénybe
Sohasem lesz belenyugodás,
Hogy az Igazság
Valami más.
Az Igazság
Mindig
Valami
Más.

Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem fog engedni soha.

Tudja,
Nem örök,
Ami látszólag örökké pörög,

R oskad a lelkem a Razglednicáktól,

    M ellemen sírnak a bús verssorok,

A ngyal suhog át a sötét világból,

    I steni fénnyel, s én imát lopok.

D er springt noch auf,*" - jaj, hallani vélem

    K ong a kemény szó a fejem fölött,

N éma az ajkam, s már rogyna a térdem:

   L átod, veled hal, a sorsüldözött.

Ó lmos a lábam, a gondolat éber,

   Ó vatos léptekkel oson az éj.

T étova ódád most, cseppnyi reménnyel

   S óhajelűző, égi fahéj.

I rgalom hintő intelem is tán -

Egy nehéz, de boldog napon
Mosolyog rám az Otthonom.

Téli-télutói idő,
Reggel fagy, estére eső.

A szürke ég fagytól kékült,
S ocsmány latyakra sötétült.

Reggel mentem, este jöttem,
Fagy és eső körülöttem.

Fáradtság az
Élet ára,
Szélvédőmön vastag pára...

Várt Anikóm, s az Otthonom;
Egy nehéz, de boldog napon.


 

Novemberi hideg éjszakában
Töpreng a Jóisten egymagában.

Mi lesz, ha az Idők összeérnek,
De a Lelkek addig meg nem érnek?

A Teremtés tovább pereghetne?
Szükség lesz-e újabb
Kezdetekre?

Komor őszi fellegek vonulnak,
Sötét árnyékok az égig nyúlnak,

Halovány Hold,
Jeges fény,
Talányok;
Néma ködök vagy távoli világok...

Pillanatok toporognak lágyan
Novemberi hideg éjszakában.

 

Egész nap szakad az eső
Elolvad a hó,
Párásodik az autó,
Rúgja meg a ló!

Befedi a a szélvédőt a
Páratakaró,
Nyírkos hideg szél szaladgál,
Rúgja meg a ló!

Nagy forgalom. A bosszúság
Hiábavaló,
Ocsmány hangon tocsog a sár,
Rúgja meg a ló!

Mindez purgatóriumhoz
Hasonlítható,
Hullanak az idegsejtek,
Rúgja meg a ló!

 

Zegernyés téli őszutó,
Szürke égből szakad a hó.

Vigasztalan szürke fátyol;
A Jövő mindentől távol.

Hallgat a Múlt,
Jelen forog,
Háttérben végzet kuporog.

Mindenütt hó, tócsa, latyak;
A világban idült harag.

A bálvány fegyvert énekel,
S Isten türelme nem fogy el...

Hó hull, szennyes víz szivárog,
Áznak falvak, lövészárkok.

Semleges Ég,
Szakad a hó;
Zegernyés téli őszutó.

 

Károly császár megígérte,
Aztán sosem tartotta be...

Ezerötszázhuszonhatban,
Novemberi alkonyatban,

Éppen huszonhatodikán
Azt mondta a spanyol király:

Magyarországot megvédi,
Seregeit már készíti...

Öccse legyen magyar király,
Szulejmán többé nem zabrál,

Magyarországon már sehol,
Magyar gyermeket nem rabol,

Mert hadait összetöri,
A vizes földbe döngöli,

A szultánt jól megszalasztja,
És Drinápolyig pofozza...

Ötödik Károly ígérte,

Sárba süppedt őszi lábnyom,

nedves moha nyirkos ágon

csupasz gallyra húzott ködmön,

fehér fátyol égen s földön.

Az erdő búskomor, félrongyos a gönce,

rozsdás avarszőnyeg terül már a völgyre.

Vaddisznó dagonyáz tölgy alatt a sárban,

alig lehet látni a ködpongyolában.

Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.

Minden kornak az a gondja,
Lesz-e újabb Xenophónja,

Aki odaáll az élre,
Stafétát vesz méltó kézbe,

Mert most sem tudja az ember,
Hol van az igazi
Tenger.

Tízezrek menetelése;
Idők szele a zenéje.

Korok járnak, korok kelnek,
Fontoskodnak, kibicelnek,

Élnek teljesen, vagy félig,
Magukat modernnek vélik,

Első vagy utolsó vérig
Dédelgetik rögeszméik.

Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.

Fáradt novemberi estén
Fagy-lepel a világ testén.

Hideg vág kedvünkön eret,
S a fáradtság jövőt feled.

Fellegoszlopok szerteszét,
Hidegen ásít a sötét.

Állunk Idő-folyam mentén;
Fáradt novemberi estén.

 

Novemberi levéltömeg
Lépteink alatt;
A dogmák mind elhullanak -
Az Élet
Marad.

Délben csíp a hideg,
Este
Felüvölt a szél;
Profán jövőtervek hada
Búsan mendegél.

Fagyos és alatt lehull a
Fáról a levél,
Teoretikus világ csak
Elméletben él.

Novemberi levéltömeg
Alatt sír a Múlt,
Mára az összes felszínes
Emlék megfakult.

Aprócskára zsugorodott
Össze már a nyár;
Jelen-torzulást a Jövő
Majd múlttá szanál.

Isten hallgat.
Csak az ember

Késő őszi letargia
Száll az Idő partjaira.

Rossz jóslatok Télre várnak,
Hit-pótlékok tovaszállnak,

Fénylő remény eltérítve,
Profán földre kényszerítve,

S lehangoló ködbe vezet
A befagyott emlékezet.

Nem látjuk Hitünk szárnyait,
Sem önmagunk határait...

Béke a Múlt poraira;
Késő őszi letargia.

 

A fejlődés-illúzió
Csak vaskos idő-takaró,

Mérföld vastag, tömör pala,
Múltak nyugszanak alatta.

Hogyha egyszer feltárulna,
Számos dogma léket kapna,

Az elmélet elmerülne,
És végleg megsemmisülne.

Inog a tudomány-sámli,
Mert fejlődést akar látni

Ott is, ahol semmi nyoma,
Csupán halad - a technika.

Idő-sírban nyugvó sok kor...
Felkészülünk valamikor?

Mi fontosabb?
Szellem?
Tudás?
Mi az igazi
Haladás?

Tévutat rejtő vak-ajtó

A Líra a
Közös
Álmunk;
Ez a mi
Külön
Világunk.

A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,

Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.

Nem tárgyi, nem is alanyi,
Más világban él a gagyi.

A profán státuszköltészet
Oda soha el nem érhet.

Az Idő gyorsan eltemet
Rossz, öncélú szóvicceket,

Bugyuta jajongásokat,
Esztelen halálvágyakat,

Kopár halandzsa-szöveget,
Köldöknéző versezetet.

A Líra a
Közös
Álmunk;

Késő őszi özönvizek
Áztatnak régi
Elveket.

Virtuális vadon éled,
Bőgnek a rögeszme-rémek,

S ami a Kezdettől épül,
Atomokra esni készül.

Késő őszi özönvizek
Elmoshatják-e
A Hitet?

Hideg őszi eső szakad,
Profán látszatok romlanak,

De ami fontos, megmarad;
Akármilyen eső szakad...

Kopog az eső monoton,
De Isten még vállat se von.

Távolban a Régmúlt lebeg;
Késő őszi özönvizek.

 

Bágyatag erdőn

dermesztő hideg,

a kopasz vessző

fázik, didereg.

Tél küszöbén, novemberben
Elgondolkodik az Isten.

Hiába ad ezer jelet
Arról, hogy
Mindenkit szeret?

Lenn profán lóversenypálya;
Hamis eszmék éjszakája...

Deres novemberi reggel;
Későn érő faj az ember,

Nem ismer már
Férfit, se
Nőt;
Áll az Isten hajadonfőtt...

Válaszút előtt
Az Ember;
Tél küszöbén,
Novemberben.

 

Késő őszi éjszakában
Árnyék a Hold udvarában.

Bágyadt minden csillagfüzér,
Szomorkodásra rá nem ér.

Több állása van a szélnek,
Ijesztgetésből nem él meg.

Izzadó homlokú napok
Gondos serege kanyarog

Hajnal és alkonyat között;
Fellegek a város fölött.

Isten az őszi esőben;
Van valami születőben...

Minden más, mint általában,
Késő őszi éjszakában.