Vaskó Ági blogja

Kopnak az évek…

halkul az ének…

lassul a ritmus… rozsdás a láb…

Már csak az emlék

őrzi, hogy nem rég

víg kacagással ringott a tánc.

Ringott a csípő,

s a báli cipő

repülni készült, ütemre járt,

lehullt a bilincs,

s a kacér hajtincs

szabadmadárként lebegve szállt.

Margaréta ring szerényen,

karcsú szirma- pille szárnya,

ring a réten hófehéren,

ki-kivillan karcsú bája.  

Aranysárga napkorongja

ezer sóhaj bársonyfészke,

szerelemről álmodozva 

nyújtózik az áldott fényre.

Szorgos méhek zsongják körbe,

virágporcsók mindnek vágya,

s margaréta áldott gyöngye

Éled az erdő

angyali csendje.

Hol van a hó már?

Hol van a leple?

Március csókol

vágyat a fákra,

ébred a vén tölgy,

illan az álma.

Ághegyeken a

fűszeres szellő

víg táncát lejti,

mint ifjú delnő.

Ernyed a földnek

téli keménye,

karcsú fűszál nő

máris helyébe.

Vörös kőrisnek

bársonya pattan,

ébredő rüggyel

néz szét riadtan.

Látva az élet

ezernyi jelét,

imára nyújtja,

fázós ág kezét.

Kéri az Istent

„Simonyi óbester

kisgyerek korában

felmászott egyszer

a veres toronyba...” *

Mantrázom e pár sort,

mint egykor Nyilas Misi,

száll a gondolatom,

százezer szárny viszi.

Százezer szárny repít

egy olyan világba,

hol a gyermekálmot 

még béke vigyázza.

 Ahol a félelem

nem nyomorít lelket,

bombázó gépek sem

ölik meg a csendet.

Száll a gondolatom,

százezer szárny viszi,

mantrázom e pár sort,

mint egykor Nyilas Misi:

„Simonyi óbester

Rét volt… egykor

színes virágszőnyeg…

ringta báját

lányka fejfedőnek,

s boldog volt, ha

szirmát egy-két lepke

örömtánccal,

mézcsókkal illette.

Napfényfüzér

ragyogott az arcán,

ha libegett

főkötője tarkán.

Pajkos széllel

csengettyűje játszott,

s hallgatta a

kék harangvirágot.

Csodálta a

réti margarétát,

a virágok

áldott királynéját.

Így teltek a

napok, így az éjek,

nem volt félszeg

a pacsirta ének.

R oskad a lelkem a Razglednicáktól,

    M ellemen sírnak a bús verssorok,

A ngyal suhog át a sötét világból,

    I steni fénnyel, s én imát lopok.

D er springt noch auf,*" - jaj, hallani vélem

    K ong a kemény szó a fejem fölött,

N éma az ajkam, s már rogyna a térdem:

   L átod, veled hal, a sorsüldözött.

Ó lmos a lábam, a gondolat éber,

   Ó vatos léptekkel oson az éj.

T étova ódád most, cseppnyi reménnyel

   S óhajelűző, égi fahéj.

I rgalom hintő intelem is tán -

Nézem a fákat … meztelen vállukon ruhájuk bontva.

Itt a november … hűs csókú szélben bomlik a kontya.

Rőt avarágyon szárad a remény, s az ifjúkor álma.

Tétova lelkem, már meg se rebben a Nap sugarára.

Mindig este szárnyalok,

mikor az ég, ében,

félszeg álmot rajzolok

hulló csillagfényben.

Gondolatban repülök,

alattam a tenger

lágy hulláma énekel,

kacér szirénekkel.

Megfürdetem lelkemet,

tiszta legyen mára,

rab madárként bezárom

aranykalitkába'.

Mindig este szárnyalok,

imám ölén hála -

heges szívem gyógyítja

kelő napsugárra.

Őszi Nap csókol az ágra,
sárarany hízik a fákra,
álmukon megfolyó festék-
hulló levélbe rejtették.

Holttegnap rőt avarágyon,
szemfedél szívdobbanáson,
ráfeszül dér szőtte csipke,
álmodat túlpartra vitte.

Ezüstnyárnak vakfoltos a fénye,

dermedt tűz fűt röpke végtelent,

ifjú szélnek vénülő sörénye

páncéltól foszt galád védtelent.

Keserű méz cseppje gyönggyé érik,

csókkal öl meg élőt, s levelet.

Nézd, az élet mily gyorsan enyészik,

sírva nevet, míg én temetek.

Vigyázz, ha holdudvarodra toppanok,

szemlesütve ringnak’ majd a csillagok,

s míg ujjad fáradt bársonyát csókolom,

szemérmesen pirulsz majd a bókomon.

Én álmodra hajlok, rárovom magam,

s pilládra fakul majd, vérző jajszavam.

Szűz-fehér falakon

ólomszürke rajzok,

rettegés - a "mester"

néma csendben alkot.

Várószobaszékek -

egymást átölelik,

rajta ülők terhét

órákig viselik.

Holnapot temető

pergament ‘bőr arcok,

a száj szegletében

rémület húz karcot.

Fekete szemgödrök,

régen elsírt könnyek,

félelem és halál -

barátságot kötnek.

Parókák alá bújt

pelyhedző hajszálak,

jövőt megteremtő

gondolatra várnak.

Lomha nyikorgással

Megéltem, lám, a hetvenet,

volt benne völgy, volt hegymenet,

s a hamvas léptű hajnalok

emlékek lettek, szívdalok.

Határok? Szélek? Küszöbök?

A karón varjú ücsörög.

Fekete szárnyú gyászhuszár,

időmet jelző vészmadár.

Nem is számolok sarkokat

az újat hozó alkonyat

mézcsókja, immár megfagyott,

s kívül - belül kérget hagyott.

Megéltem, lám, a hetvenet,

a sok-sok emlék eltemet,

s az éjfekete est mögött,

anyám csillagnak öltözött.

„Nem csak a húszéveseké a világ”

fülembe cseng e réges régi nóta,

elhervadt már az egy szál harangvirág,

a régi csibészek nagypapák azóta.

Véget ért egy fejezet... rohan az idő...

nagymama lett az a gyöngyhajú lány is.

Poros a táncoló fekete lakkcipő,

s az álomarcú lányon matt a gyöngykaláris.

Oly gyorsan jött, alig kaptam észbe,

lángsörényű szellőparipán,

bodros felhőt firkantott az égre-

s meleg lett a horgolt kardigán.

Huncut fénnyel virágszirmot bontott,

telt bibékkel varázsolt vigaszt,

hárs illattal éhes méhrajt vonzott-

s bársonycsókká feslett a pipacs.