Vízöntő az örök éjszakában

Változatlan égen
Örök sötétségben,
Ahol végtelenbe nyújtózik
A végzet,
Csüggedésről dudorászik
Az anyag-igézet,
Virul az enyészet,
S szobrot állít önmagának
A végső megalkuvás;
Vízöntő tudja egyedül,
Hogy áltörvénybe
Sohasem lesz belenyugodás,
Hogy az Igazság
Valami más.
Az Igazság
Mindig
Valami
Más.

Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem fog engedni soha.

Tudja,
Nem örök,
Ami látszólag örökké pörög,
A cél nem puszta látszatok, idő-körök
Lélektelen futása,
Hanem Isten Létének
Földi,
Lelki
Mása.
De nem Isten szól,
Ha az ég dörög,
Isten nem égi túlerőként hömpölyög.

Kísértés honában,
Csillagok sodrában,
Kietlen végzet
Hátsó udvarában;
Vízöntő az örök éjszakában.

Vízöntő
Fenn az égen
Magányosan áll,
Fordulatra vár.

Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem  fog engedni soha.

Örök éjszakában,
Az anyag honában,
Múlt hamvában,
Jelen alatt,
Jövő árnyékában.

Áll,
Ahol nincs határ
Fordulatra vár.

Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem  fog engedni soha.

Ellene károg az égi kánya,
Ellene szól
Az éjszaka szája,
Az anyag savanyú statisztikája,
Minden megszokott frázis,
A kiszáradt ág is,
A napok, percek, órák számtana,
A hétköznapok keringéstana,
Minden kiszámítható ciklus,
Minden materializmus,
Ellene csacsog a holt idill,
Az élő lövészárok-füst,
A harci drill,
Ellene zúg a megalkuvó,
Sodródó tömeg,
De Vízöntőt mégsem rendíti meg.

Korsót tart balja,
Füle a szférák zenéjét hallja,
Ki kell tartania,
Mindegy,
Akarja,
Vagy nem akarja.

Sosem tudta,
Ki állította
Őt
Oda,
Isten
Vagy önmaga;
Vízöntő nem fog engedni soha.

Száguld a távolban
Néhány szupernova,
Ki tudja, hova...

Csillagpályák nem változnak,
Nem élnek, el sem kárhoznak,
Gomolyognak a csillagködök,
Látszólag az éjszaka örök.

Vízöntő mégsem inog;
A Változás
Csakhamar
Jönni fog.