A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Kong a csend idebent

 
Végtelen vagonban zörögnek a szavak,
szóba állni velük, talán nem is szabad.
Tiltó tábla ijeszt eltévedt idegent,
s ha pang a gondolat, kong a csend idebent.
 
Vajon, csak a múzsa hagyott ma végleg el,
s a józan eszem küzd, értékel, mérlegel?
Vagy a lantom hangja lett hamis pár napja,
fura kór emészt el, s elveszejt holnapra.
 
De megrázom magam, és felállok újra,
s ha a déli szél most is felőlem fújna,
versbe énekelném az egek csillagát,

Barátom

 
Hiába tántorgott lelkem később e létbe, 
 barátom, én ott voltam Veled.
 Hiába köhögött véres habot a nap,
 s hiába vajúdtak halált a szerb hegyek.
 Hiába feszült körbe a rideg drót,
 hiába zengtek ágyút az egek.
 Tetvesen, rothadó szalma közt
 barátom, én ott voltam Veled.
 Tested hiába volt fehér és vézna,
 mint az a szentséges-szent notesz,
 hiába fagyott üszkösre barakkunkon 
 a véresen csorduló eresz.

Istenközelben

A mindenség, a hókristály,

a vágyra mikor fény szitál,

az örömben a pillanat,

ha reménységnek megmarad,

egy Bach-futam a zongorán,

ha megérint a dal puhán,

a talp alatt a fűselyem,

lélek-szív, észben értelem,

a napkorong a délfokon,

a nyárban ha már ősz oson,

a homokszem a saruba’,

tavaszban lengő friss ruha,

ringó derékon szoknyaalj,

örömdallamos víg kacaj,

sűrű sötétben villanás,

búzát érlelő dús kalász,

kedvenc könyvben a hű sorok,

imát este ha mormolok,

Sajgó sorok között (ars poetica)

 
Sajgó sorok között
(ars poetica)
 
Meghalni sajgó sorok között,
csak mi tudunk és senki más.
Ha feltépi végzetünk a szó,
nem létezik többé megalkuvás.
 
Fellobog bennünk az estek meséje,
a gyermekévek már nem látszanak.
Mégis új hiteket vésnek kőbe
a lelkünkben tolakvó szép szavak.
 
Mi hajdan apró volt, jelentéktelen,
a papíron lesz lángolva óriás.
Vajúdva születik hamvainkból

Szürkére ébred

 
Szürke az aszfalt, tócsatükörrel
villan az ég, zeng téli mesével,
köd kavarog, bús utcai zajjal,
tűzfalakon már cseppen a hajnal.
 
Fellegek ülnek rá az ereszre,
pislog a lámpa fényt dideregve.
Ébred a csend is, koppan a gangon,
érc kalapál egy messzi harangon.
 
Szusszan a kémény, füstje ma lomha,
égfele' ásít, zsákja bevarrva,
rőt cserepekre hajlik a reggel,
lent a sinekről' lárma sikolt fel.
 

Elment

Elment
 
Denevérszárnyú gondolatok cikáznak
a füstkarikák s a kávéillat fölött.
Ólomszagú újságok betűi közé
dermedt, halálos csend költözött.
 
A szellő is... Tétován megállt aznap,
a vonatfütty valahol messze már hallgatott.
Rikkancs kiabált nyújtott-hangosan,
s a gangon kitártak minden ablakot.
 
Lelkek dermedtek rímes magányba,
a tinta pacát zokogva papírra cseppen,
egy gyerek karikát hajt a macskakövön,

Utolsó vers

 
Utolsó vers
 
Hát megfosztom magam Tőled.
Megtenni hányszor volt okom.
Kilépek most őrzött-Belőled,
mi voltál, még utószor feléled,
baljósságomat veszem zokon.
Pedig magamban úgy kereslek,
fellelt kincseid sorra lemérem.
Pásztor-nyugalmú bús hitemnek,
rommá parázslott sajgó életemnek
sóhajtó gyászát nem remélem.
 
Türelmet tűrt igám felettem,
vágytam Benned teremni álmokat.

Majdnem optimista dal

 
Rózsatermő türelemmel
ma még várok, gondok hess el!
Ma még várom, hogy a hajnal
rámpirkadjon selyem hajjal,
s ha a kelő éltető nap
arany sállal beboríthat,
míg dalolom kedvenc dalom,
hála imám örömhalom.
Íze, színe bennem éled,
örüljön még ma az élet,
ma még várok, emléksoron
az időbe kapaszkodom:
átkóborolt álompartok
ölelésén hazatartok.
 
Holnap, talán, a félelmem
dideregve megnevezem,

Gondolathárfáim

 
Nélküled kihűlök, mint gazdátlan párnák,
gondolathárfáim csak rólad zengenek.
Álmodó szemeid csillámló tengerek,                                   
szívemnek rozsdálló ajtaját kitárnád.
 
Szilaj lelkem futna már boldogan hozzád,
éjfélkor csendesen beszöknék álmodba,
mint egy epekedő és gyengéd vágybomba,                  
testemet örökké égő lázba hoznád.
 
A magány megkísért, de szemből ölni fél,                            

Szívkötelék

 
Ma lángvirágos éjszakába lobban,
s a télbe írja dallamát a lét,
mosoly parázsa éget, és a szomjam
erős karodban úgy repíti szét
 
a vágy hevébe olvadó valómat,
akár a fény a csillagok ködét,
a lélek álma táncra kél, s hajózhat
gyönyört hasítva, szenvedély ölén.
 
Ha mégis egyszer éj taván kifogja
idő halásza hófehér neved,
imámba zárva szíved itt dobogna,
 
enyémmel égben egybeköttetett,

Mint egy nyári este

 

Szelíd bujaságot ígérő,
meztelen mosollyal simul hozzám.
Ölelésre csábít, mint egy nyári este.
Ujjai hűvös szellőként simogatnak.
Teste melegétől ébred a vágy, feszül a bőr.
Lassan hajol fölém, ajkamat keresve talál rám,
érett gyümölcs ízét, illatát érzem,
édes nedveit ízlelem, mielőtt elégnék tüzében,
mint végzetét betöltő, szárnyaló lepke.

Magtalan tél

Csillagtalan éjjel
köd-köpenyében
trónol a csend.

Ablak-szemek vaksi,
mély üregében
ül idefent.

Odalent, a járdán
csillogó fényben
baktat a szél.

Megbotlik az őszi
fák  levelében.
Lépte zenél.

Könnyeznek az ágak.
Hűvös a pára,
paplan az ég.

Árnyak hidegéből,
meztelen tájra
kúszik a jég.

Búcsúznak a lombok.
Utolsó táncuk
most útra kél.

Fagyott-ölű világ
várja haláluk.
Magtalan tél.

Meddig még?

 
Meddig, még meddig halmozod köréd
mesterkélt álmok sötét börtönét?
Rozsdás vágányon futó gondolat
lett az életed, füstje nem lohad.
 
Hömpölygő ködök, hamis szólamok
kísérik lépted, régen elhagyott
ártatlan lelked, fényből szőtt kelme 
voltál; most fürdet aljasság szennye.
 
Mert megtagadtad múltad, önmagad
percnyi hírnévért, dicsőség-kacat
melledre tűzve, s fennen hirdeted
rács mögé bújó szégyen-végzeted.
 

A sólyom hangja

 
A rét fölött, a lanyha, nyári légben 
sólyom köröz, parányi pont csupán, 
zsákmányt vadászik, idelentről tétlen
fürkészem őt e csendes délután,
 
hanyatt feküdve zölden ringó ágyon;
a napkorong, mint lázas tűzgolyó
felhőket perzsel, sugarával játszom,
láng bűvében a lelkem szárnyaló.
 
És mintha én is odafent az égen
tollruhában, szabadság asztalán
felcsipegetném fény-morzsányi étkem;
a vijjogást…, csak azt ne hallanám!

Tüzek

 
Tüzek lobognak, ősi, szent tüzek,
Kárpátok csúcsa lángoló süveg,
hatalmas fénye messzire látszik,
homályt nyalábol, fut háztól házig.
 
Pírjába olvad sötétség dölyfe,
és mi mécsekként ülünk most körbe
családi asztalt ragyogó szemmel,
bennünk az Isten kétkedést perzsel.
 
Tudjuk, jó Urunk, túl sok a vétkünk,
hála helyett is szüntelen kérünk,
de most még egyszer segítsed néped,
erőt adj, hogyha tudatra ébred,
 

Vészharang

 
Álmot láttam: üresen állt a Föld.
Hiába szólt intelem, meggyötört
hiteteknek kapzsiság a magja!
Szegény népem, nyugat áldozatja,
 
süket lettél. Sötétben a napok
felőrölnek, hisz rég megíratott:
pusztaság lesz, és mind kivágatunk,
ha eladjuk népünk, hazánk, szavunk!
 
Kövér szívünk, kamránk jajokkal tele,
elfeledted: a léleknek nincs zsebe.
Nagy vihar jön, a tiszták megmaradnak
- sarj a törzsből -, magja a szent magyarnak.

Táltosom, ménem

 
Tüzet csiholó éjszakában
lobbanni bátor tiszta vágyam,
táplálja lelkem, míg e katlan
idebenn izzik, szikra pattan.
 
Tombol a lázam, menni kéne,
nyergelj, és indulj, nézz az égre!
Leszek a szemed, csillagfényű,
köröttünk csendes még a szérű.
 
Táltosom, ménem, parázs éjben
lángoló szívem el kell égjen!
Vágtass, ahogy tudsz, suttogásom
erőt ad, hogyha hív az álom.
 
Át kell jutnunk az erdőn, szépem,

Kárvalló

 
Földi lét porának hitetlen, új kora,
nem vagy sem utóda, sem őse, rokona
senkinek? Senkinek?
Lépteid nyoma, mint alvó folyó medre,
lennél bár haboknak hömpölygő jókedve,
s akkor az égiek
segítenének, hogy vak szemeddel láthasd
az éltető forrást és magaddá válhass,
hogy cseppként légy egész.
De tévelygő elméd a hullámok között
vergődő rabmadár, a szárnya eltörött
és károgja a vészt.
 
Céltalan dalokkal új utakra menni,

Ó, Földanya

Ó, Földanya, ma miért
olyan szűkszavú a szél?
Talán azért van ily csend, 
hogy tisztábban hallhassuk,
ahogy fagyott pánsípok
gurulnak zörögve szét?
 
Ó, drága Hold, hol marad
a rég beígért tavasz?
Mert itt e dermedt tájon
a deres palástú, vén,
garázda tél még most is, 
egyre csak havat lehel.
 
És ti, égi mezőkön
legelő csillagnyájak,
mondjátok meg énnekem,
hallja-e Isten föntről

Oldalak