lnpeters blogja

Tél úr, a vén szkeptikus

Nem hisz a világban,

Nem hisz Isten szavában,

És nem hisz önmagában.

—-

Bár állítása szerint

Régi liberális,

Mégsem tud abban hinni,

Hogy létezik majális.

——

Tél úr makacs szkeptikus,

Fő az anyag elve,

Minden idealizmusnak

Lógjon ki a nyelve!

—–

Csak azt hisz el, amit lát,

Havas a valóság,

Minden trópust, délszakot

Megehet a kórság.

—-

Tűzzel éled a Jövő,

Hideg a Múlt teste,

Kettő között a jelenen

Rohan át az este.

———-

Tűz az Élet lakója,

Várát birtokolja,

S kint a roppant jeges Semmi

Némán ostromolja.

——-

Tűzzel Élet a Világ,

Kályha a teremtő;

Szép nagy halom tűzifa,

S lesz jövő esztendő.

——-

Tűz a Ritmus szelleme,

Melegít az Élet;

Amíg Élet van, a Múlt

Mindig újra éled.

—–

Amíg a kályha tüzel,

Jelen szatócs-erőszaka

Cibál a föld felé,

Nem akarja, hogy felnézzünk

A csillagok felé.

—–

Pedig másképp nem nőhetünk

A kommersz-lét fölé,

Csupán ha gyakran nézünk fel

A csillagok felé.

——

Gyáván sosem húzódhatunk

A vak végzet mögé;

Az életünk miénk marad,

Csak nézzünk felfelé.

—–

Lehunyt szemmel állunk egyszer

Majd önmagunk elé;

Hogy megvagyunk, az dönti e,

Látunk-e felfelé…

Megy, mint a hal a varsába,

Megy a svéddel parolára,

Éjfekete kakasszóra,

Gonosz szóra,

Hamis szóra.

Gonosz órán halál terem,

Mit tervezel, fejedelem?

—–

Akár a hal a varsába,

Indul lengyelek honába.

Aki téged sose bántott,

Megtámadod a barátot?

Folt esik tiszta neveden,

Mit cselekszel, fejedelem?

—–

Akár a hal a varsába,

Indul Krakkó városába.

Sötét felleg gomolyodik,

Isten bennünket nagyon túlbecsül,

Hogy ide, ahol a jövő feszül,

A múlt éppen ezer szilánkra hull,

A csúf jelen vonít gazdátlanul;

És divatot diktál a kárhozat,

Éppen minket tett, és nem másokat.

——–

Isten bennünket nagyon sokra tart,

Ha itt, ahol már nem látszik a part,

Pénz adóztatja a szeretetet,

A szabad csak azt jelenti: lehet;

A bizalmát éppen belénk veti,

S a vízözönt ezért késlelteti.

—-

Errefelé a Remény az Élet,

Az Álom? Örök cseresznyevirág,

A józanság öl, csak a mámor éltet,

S a szkepticizmus?

Tán csak lustaság.

—–

Hangoskodók jönnek-mennek,

Hülye majmok kardot fennek,

Uzsorások uzsorkodnak,

Komprádorok torkoskodnak;

De a Magyar reggelente

Zsúfoltságban

Munkába szalad,

Ölel,

Szeret,

Fogcsikorgat,

Dolgozik – és

Megmarad.

—-

Errefelé a Megváltás: a Csók;

Téridő, a vén pojáca,

Az érdemes veterán,

Memoárját hirdeti

A Vaterán.

——
Csupa prófétikus emlék,

Vegyétek meg, tudós elmék!
A Lét így jön és megy tova,

Gyalog – mivel nincsen lova.

Az üstökös csóvát lógat,

Így irtja a rágcsálókat.

Galaxisok tekeregnek,

Vegyen könyvet a gyereknek.

———

Téridő, az öreg mester,

Övé a vén  penzió:

Tizenegy Dimenzió;

Ott a kertjét műveli,

Porból lettünk,

Porrá leszünk.

Friss, reggeli csók-világban élünk,

Könny és mosoly aranyozza létünk,

És holt anyag

Emel hidat

A Semmi peremére,

Szór füstöt

Tiszta égre,

Életörömre,

Létre;

Élünk és küszködünk,

Porból lettünk,

Porrá leszünk.

—–

Porból lettünk,

S a por lehúz

A porba;

Balsors köt súlyos éveket

Száraz tarló-csokorba,

Anyánk tora,

Rossz csutora,

Tagadni mindig könnyebb,

Mint szépet mondani,

A mások véleményét

Meg sem kell hallani.

—–

Hit, remény és akarat

Épít palotát,

Zászlóval tör

Halál között

Túlsó partra át,

Emel csodát,

Szép szerelmet,

Csókot, esküvőt,

Tornyot tesz a világ fölé,

Templomot,

Jövőt;

Szeretetre szoktatja

A kérges kezeket…

Mit tesz hozzá mindehhez

A szkepticizmus?

Hát…

Börtönöket…

Azt csacsogja sok gerenda

Meg tetőcserép,

Örökké a szexről van szó,

Mégis fogy a nép.

——–

Nem tudja már a magyar nép

Lánya és fia:

Szeretkezés ám az élet,

De nem orgia.

——–

Mára a ferde  se ferde,

Csak különleges,

Az üresről is kiderül,

Hogy csak üreges.

——-
Kárba vész a szép ifjúság,

Szent energia,

Nem hozza azt vissza többé

Sosincs vége,

Szünet kéne,

Hömpölyög a szó-folyam,

Semmi lényeg,

De az hosszan

És végtelen

Komolyan.

—-

Mint enyészet,

Lassú végzet,

Nyomában

Víz sem fakad,

Hogyha délre

Nem lesz vége,

A velő is

Elapad.

—-

Duma-kvóta

Órák óta,

S nagyon messze még

A vég,

Tornyosul ránk

A szűk jelen,

S eltűnik

A messzeség.

Nincs vagyonom, nem vagyok senki más:

Mint hírhedett, rossz garabonciás,

Aki csak tekereg,

Nyugodtan lenéznek

A Fuggerek.

Engem nem érdekel az osztalék,

Csupán a távoli

Rejtelmes messzeség,

Ahol a Létnek titka rejtezik,

S Ég a Földdel buján

Ölelkezik.

—–

Nincs koronám, nem vagyok senki más,

Mint üldözendő garabonciás,

Nálam a csízió,

Hadd üldözzön

Az inkvizíció.

Nekem a dogma már nem menedék,

(Hogy tudok-e még rímet a Nevedre…)

Húsz év után egy csendes házikó,

Szerelmünk a legfontosabb lakó,

Drága Anikó.

—–

Szomszéd kocsmában poshadt dáridó,

Ablakunkban kis feketerigó,

Drága Anikó.

—–

Legyen hőség, vagy szakadjon a hó,

Veled közös életet élni jó,

Drága Anikó.

—–

Ma már a hajam ritka és fakó,

Közelebb van már az Égi Bakó,

Te meg maradtál büszke, csillogó,

A roppant tágas lenti sík

Sárgán pislog reám,

És játékszerré törpül el

Alant a kis

Hazám.

Nem látszik már az otthonom,

Hol gyertya lángja ég,

Jó itt nagyon,

De messze még

Az Ég.

——–

Hangyabolynál is apróbbak

Ott lent az emberek,

Szemem sarkában reszketeg,

Kis könnycsepp ténfereg.

Hány célt villant

A messzi köd?

Fény lesz-e majd elég?

Mert látom már,

Hogy messze még

Ha a Halál boltos lenne,

Minden árnyék hozzá menne,

Árnyék-létet tőle venne,

Árnyék-étket abból enne.

——-

Ha a Halál postás volna,

Fekete biciklit tolna,

Ugatásban kóborolna,

Minden csikkért lehajolna.

—-

Ha a Halál festő lenne,

Mindent feketére kenne,

Mindent feketévé tenne,

Nappal is éjszaka lenne.

——-

Ha a Halál hentes volna,

Csigolyákat darabolna,

Bárdjának a hús hódolna,

Nehéz és boldog napokon,

Vermet akárki ás;

Rágyújt két jelenés között

A garabonciás.

—–

Nehéz és boldog napokon,

Tárló és paraván,

Bízunk benne: a sok üveg

El nem törik talán.

——

Nehéz és boldog napokon,

Ha megjön a Király;

Tüstént üdvözlik: “Befelé,

És jól artikulálj!”

—–

Nehéz és boldog napokon,

Ha nyitott a plató,

Eső szakad, de a világ

Még megszárítható.

Neked is szól a köszönet,

Te kedves, hű barát,

Együtt tapossuk bánatok

És örömek sorát.

——

Tábortűz: élő, eleven -

Talán azok vagyunk;

Míg kívül minden jégbe fagy,

Mi tovább lobogunk.

——-

Neked is szól a köszönet;

Mert Te is vagy nekem;

Folyjon bármi a Körösön,

Ezt sose feledem.

—–

Tán nem maradtam mindenütt

És mindig én felül;

De Te is ott voltál velem,

S nem voltam egyedül.

—