lnpeters blogja

Amíg a csillagok lenéznek odafentről,

Mindig vezet egy ösvény

A jövőbe;

Melyen

A Magyar,

Ha még élni akar,

Elindulhat előre.

——

Amíg a csillagok lenéznek odafentről,

Addig nem válik semmivé

A múltunk,

S ki azzal

Szembenéz,

Jövőért élni kész.

——-

Amíg a csillagok lenéznek odafentről,

Addig az élet meg nem áll

Soha,

És látható számok között,

És hallható zajok fölött

Lasszóval fog majd üstököst
Az űrcowboy-futam,
S a Jupiter gázgömbje is
Kert lesz hamarosan.

Csillagos-sávos lobogót
Kap a Mars hegyfoka,
Ha más nem, hát majd Hollywood
Vonszolja el oda.

Cukormáz ízű a jövő
S ha itt-ott keserű,
Csak mert van rajta kis penész,
Vagy talán deja vu.

A világ tán nem sejti még,
Hogy körbe-körbe jár,
Mint régi malmok udvarán
Szegény girhes szamár.

Uram!

Teremtő szavad

Lényegében

Késleltető

Mozzanat;

Erősítsd meg,

mert a világ

Leszakad.

——

Uram!

Teremtő igéd

A piacon

Most cibálják

Szerteszét.

Teremts olyan

Igét, amely

Mindig véd.

——-

Uram!

Dől a szennyes ár,

Jeges tűzben

Szénné ég

A láthatár,

Öltönyben jár,

S újra nyilaz

A tatár.

—–

Adj hitet

Ne higgyétek, hogy elrendeltetett…

A Lét nem gépi rongyszőnyegszövő,

Nem dróton húzza

Egyetlen jövő

A sötét vég rossz barlang-pitvarába;

Egyedül a Hit

A jövő vára.

——

Ne bizonygassátok, hogy nem lehet;

A szkepticizmus csak üres beszéd,

A Semmi hátán nyargal szerteszét,

Nem örökre távozik,

Aki elment;

Sosem a dolgok teremtik

Az embert.

Ötven felé szalad velem

A fapados világ,

Nem fékezik sem névnapok,

Sem oktalan viták.

———

Tériszonyokról sustorog

Az elvénült Idő;

S nem gyorsít és nem lassít fent

A mozdonyvezető.

——-

A tűzvonalban szolgáltam,

Tudhatja a világ,

Sohasem kacsintottak rám

A lógós pálmafák.

—-

Szolgálok ezután is még,

Amíg szolgálni kell,

Sallang, cím, dísz, libéria

Régen nem érdekel.

—–

Nagyapámnak volt egy lova,

Remény volt a neve,

Apró koromban szekerén

Poroszkáltunk vele.

—–

Én simogattam a nyakát,

És ő húzott: Remény,

Húzta kocsinkat dombra fel,

El is fáradt szegény.

——-

Így húz tán még azóta is

Nap mint nap – hegyre fel,

És válaszol, még akkor is,

Ha senki sem felel.

—

A ködbe bújó távlatok

Közt rejtőző Remény

Vezet, mint meghitt gyertyaláng,

Imbolygó messzi fény.

Jelenkorunk egy rossz ladik,

Gerince reszketeg,

A gyönge szél is úgy dobál,

Mint mást a fergeteg.

——–

Vakon, kietlen vizeken

Sodor a kis hajó,

Tán partot kéne érni már,

S kilépni volna jó.

—–

De földnek híre-hamva sincs,

A visszhang nem felel,

S az Áramlat sem csillapul,

Hát mindig menni kell.

Ami nincs: mind anyagi,

Ami van: mind lelki;

Létem a titkos homályból

Nem pénz-jegyben kelt ki.

——

Ami nincs: mind drágalátos,

Ami van: mind drága;

A csók sosem fanyalodik

Márkás művirágra.

—–

Ami nincs: mind mérhető,

Ami van: mind élő;

De ha piacra faragjuk,

Egy mosolyt se érő.

——

Ami nincs: mind itt marad,

Ahogy vagyon írva,

A letört gally fent látható,

S a vesztett végtagok,

Mintha még lennének,

Olyanok…

——

De láthatóvá tehető vajon

A tört remény?

Az elszállt hitet

Milyen módon őrzi meg a fény?

—–

Ha megkérgesedett a Lélek,

Hallgat, és keserű,

Milyen fényképen látható

A tovatűnt derű?

—–

Mint jelen éhségnek húsz éve

Rágott finom falat,

A lényeg tűnik nyomtalan,

S a látszat

Megmarad…

Mint cikázó füstifecske,

Talál ránk a Dal,

S ahogy bennünk visszhangra lel,

Játszani akar.

—–

Mint illatos lila akác,

Él bennünk a Hit,

Onnét mássza meg a szkepszis

Kopár ormait.

——-

Mint magányos királyi tölgy,

Mi vagyunk a Lét,

A Teremtő bennünk látja

Hírét és nevét.

—-

(Ha a világ nem volna más,

Csupán gazdaság,

Válságkorban visszafelé

Nőnének a fák,

—–

“Csillapul a kinti gond:

Szar a világ, tök a tromf!

Szúnyog zümmög, misét mond,

Reménykedik a bolond,

S mert az élet ganédomb,

Gyorsan hervad el a lomb.

———

Európa? Rozsdás satu,

Szar a világ, tök az adu!

Az otthon egy kicsi odú,

A Haza magas homlokú,

Gyalulja pénzügyi gyalu;

Sír köré épül a falu.

——

Foszló élet; kontra multi,

(A néhai Bánffy Miklós)

Szomorkás arcú úrlovas,

És belül kemény, mint a vas.

—–

Kezdetben övé Bonchida,

A végén egy inasszoba.

—–

Látott békebeli csodát,

Rendezett végső koronát.

——

Egy öreg magyar külügyér

Erdélybe lakni visszatér.

——

És mikor ott már nincs haza,

Újra csak Pestre jön haza.

—–
Öregkora volt hányatott,

Tán Ő is megszámláltatott.

Veled
A fáradt pillanatnak is
Zenéje,
Hangos örökléte van;
Nélküled
A Lét is
Csak fáradtan
Elsuhan.
—–
Veled
Az éber álom is harmónia,
Nélküled

A teremtés soha meg nem áll,

Isten bennünk lakik,

S kint az űrben sápad

A Halál.

—–

Ott kint az űrben sápad a Halál,

A csüggedés fogoly,

És az öröm egy nyüzsgő

Hangyaboly.

—-

Az öröm csak egy nyüzsgő hangyaboly,

Élettel teli,

Az életet csak az Élet

Élteti.

—

Az életet csak az Élet élteti,

Az Élet felel:

Életet csak az élet

Érdemel.

—–

Életet csak az Élet érdemel,

Hogy soká élek, nem hiszem,

Talán

Még átmászom pár évtized falán,

Ha meg nem?

Annyi jut,

Hiszen minden út

Ugyanoda fut.

A kor nem éget;

Hisz sok szempontból

Helytállás

Az Élet.

De

Ameddig e világban időzöm,

Már öntörvényű maradok,

Mert ön-törvényem

Én magam

Vagyok.

—–

Hogy gazdag leszek, nem hiszem,

Talán

Beléphetek a siker ajtaján,

Sötét, kietlen Lét egén

Vidám, aprócska fény:

Azt mondják, fönn a Holdban él

A száműzött Remény.

——-

Ezer mérföldes vaksötét

A világ ködfalán,

Ha nincsen Hold, az éjszaka

Mindent felfalna tán.

——

A fondor vén sötétben, ha

Az Ember tévelyeg,

Talán útjára rátalál,

Ha ott fenn fény lebeg.

——

Hogy honnan érkezett a Hold,

Hogyan, merről, mikor?

Kellett a fény a Föld fölé,

Ha ember kóborol.