Mondd, honnét tudod Te,
lelkem kódjait,
mit még ezer éve
elrejtett kulcs se nyit,
s Tőled elég egy szó,
s tárul az ajtó!
Mondd, miből gondolod,
hogy ehhez van jogod,
hisz leplem lefejtve,
lemeztelenítve,
oly védtelen vagyok,
mint fenn a csillagok!
Mondd, mért’ nem szégyellem,
hogy amit csak akarsz,
azt teszel velem,
mert annyira
kellesz nekem,
hogy már nincs büszkeség,
nincs kegyelem.
Mondd, mi lesz így velem,
Szemében halványul a fény,
hajába Hold-ezüstös ősz vegyül,
a múltja tengerében elmerül,
köténye megfakult - szatén.
Gyengéden ringatja a „szék”,
kezeit vén ölébe ejtve ül,
kimerült, hátradűlve szenderül -
küldi tán’ irgalmát az ég.
Szájszegén rebben kis mosoly -
eljött hát! - Istenével szembesül,
megbékél, szívverése csendesül;
s lelkében áhítat honol.
Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.
Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.
Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,
s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.
Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.
Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…
Kellene tán még egy kis idő - úgy szenved a lelkem;
nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.
Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;
várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet - mennyire kéne!
Száll a hinta száll magasra,
senki nincs ma már alatta.
Benne ül ki hitte régen,
dús a fű mi vár a réten.
Buksza árva, fillér kacag,
balga várja - hátha marad,
hátha szánja őt a "gazda",
s éh, a gyomrot nem lyukasztja.
Száll a hinta száll magasra,
jobb a földbe, jobb alatta.
Mérge forr a "szolga" népnek,
állj le hinta, félve nézlek.
Állj le, mert a lánc, ha szakad,
hű magyarból kevés marad;
s szívbe zárva szép hazánkat -
Hiányod tátongó űr
életem egén…
Hol van a varga,
ki összevarrja
úgy, hogy
esőt, szelet,
át nem ereszt?
S ha kell, sátorként
megvéd,
mint puha hó, mely
megőrzi termőföld
nedvét;
vagy anyóka, tűzforró
gesztenye melegét,
télvíz idején,
kályha tetején.
Hiányod érzem
szüntelen,
csak lennél
itt velem,
mert nélküled
fél ember vagyok,
s élni sem tudok,
ha nincsen nekem,
másik felem!
Múzsámnak csókjára ébredtem reggel,
varázsa belengte hálószobám,
mézízű gyönyörben ringató tenger
selymébe fonódva, ilyen korán.
Levélen gyöngyökké rezzenő harmat,
hajnalfény öltöztet aranyba fát;
áhítat csendünk most meghitten hallgat,
s lélekhúr pengeti szívünk dalát.
Gyengéd Nap gyémántot szitál a tájra,
Ki mondja meg, mi lenne jó, s ki az ki szabhat árakat,
ki mondja meg, mi nem való, s miképp becsüld a másikat?
Mit ér a szó, ha nem sugall - mit ér a munka hasztalan -
mit ér, ha nem hat - úgy ural, s mit ér a vágy, ha parttalan?
Legyél te fáklya, égj, vezess; mutass utat, tanítsd a jót,
hited ragyogja két szemed, s dalold a szót - a biztatót.
Ültem a parton, s néztem a csermelyt - friss, üde forrást.
Nap sugarából fény ragyogott - csak szórta a csókját.
Fűben a gombák égre meredtek, lesve a felhőt,
fáknak a lombján szomja levélnek várta a szellőt;
hátha esőt hoz hűs heve majd - egy csöppnyi kegyelmet,
s könnye az égnek szűrne a szikkadt földre kis enyhet.
S küldte az áldást égi Urunk - bár jó szele nem volt -
Mint langy, déli szél,
mely fákat simítva égig ér,
úgy ölelt át minden szép szavad,
szívembe ültetve reménytelt tavaszt.
S a rám hintett édes kegyelet,
mint virágot ringató lágy kikelet,
adott éltető - szenvedőn-szerető -
gyönyört ígérő, teremtő erőt.
És enyém lett e boldog varázs,
a vággyal telt mindenség, az egész világ!
Föld öle duzzad, a csíra dagad,
zöldje, a tájnak az éke marad.
Rügy helye fák hegye - hajlik az ág,
ellepi méz-teli, tarka virág,
vágyva a méhet e furcsa világ.
Zsenge tavasznak a langy-sugarán,
fénykoszorún feje - ébred a lány.
Szőke haját szana fújja a szél,
véle a Kedves is - ajka mesél,
s csókot epedve a szíve remél.
Szökken a réten a szöcskegyerek,
porzik a föld öle, száraz a lég,
lába a tó fele útnak ered,
inna az árva, a szomja ma ég.
Táncol a felleg, a Nap neveti,
libben a fodra a tollpihe hab,
- tudja, hogy így mulat, ezt szereti -
megjön a szél, aki jól belekap.
Így viszi táncba a fellegeket,
Kimondva végre annyi év után
- előtted állva oly riadt-sután -
ne hidd, hogy egyszerű a szó nekem!
Merem remélni még a szép napot;
ki annyi jót, de rosszat is kapott.
Hiába tűr a perc, a szín veszít,
az éj sötét - ma tünde fénye nem ragyog.
A szó ma balga szolga - nem király -
mögötte bánat áll - letört vagyok.
Igen, tudom, ki fogta úgy a sors kezét,
ki mondta vágyva, hogy szeret
- hisz úgy reméltelek, mint a tengerek szelet -
Ha bú borít, s a bánat űz,
ha hó esik, vagy ég a tűz,
fejembe zsongva szép szavak,
kalandra hívva ringanak.
Feszít a vágy, az ész mesél,
hevít a tűz, a szív zenél
- papírra írva érzelem -
varázsa manna énnekem.
Szavak; dühöngve lázadók,
üres mederbe fulladók -
mit ér a szó, a hang, ha fals,
ki az, ki vágyna csúnya dalt?
Szavak; gyönyörbe fulladók,
sötét világba fényt adók;
igaz hitünkben őserő,
vizek fölötti hídverő.
Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek - lopva te is néztél -
a fák alatt sokáig vártalak.
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,
ott maradtam reggelig - emlékszem;
köd szitált, s még kísért az illatod.
S most, hogy itt ülsz velem, és átkarolsz,
nem hagynád, hogy hiába várjalak;
álmomban is elhozott már a sors,
szitálva ránk szűz, csipke-vágyakat.
Szerelmünk friss vetése áldva volt,
Nagyanyám szép szava átölelt,
szíve is muzsikált úgy felelt.
Két szeme szelíd és tiszta volt,
ruhája jóságot illatolt.
Esténként leült a székire
- ágyamnak vásott kis szélire -
karjai átfonták vállamat,
s puhára bélelték ágyamat.
Mesélt a télről, a tavaszról,
rókáról vörösről, ravaszról,
Mesélj nekem te szép mesét, szivárványszínű képzelet,
amíg a város álmodik, s amíg a hajnal ébredez.
Vegyél öledbe, légy anyám, ringass csendesen engem el,
selymed takarjon lágy-puhán, félelmem hátha elneszel.
Meséld el azt, miért vagyok, mondd el, mi végre élek én,
sorsom, s a dolgom még mi lesz, s mi bújik holnap rejtekén?
Mi az mi vár még, s tenni kell, s mi az, mit kellett volna már,
mondd el, hogy mit miért, s hogyan - nem baj, ha túl nagy lesz az ár.
Erős karjaidban
női lágyság,
gyönyörű szemedben
szent imádság,
ahogyan Te adsz, úgy
nem ad senki;
taníts meg engem is
így szeretni!
Szemedben remény szent csillaga,
jövőt ígérő gyönyörűség,
tiszta, mint tél szűz jegű tava,
hitet hordozó örök hűség.
Szemedben szelíd szemem ragyog,
véremből lettél - én szép fiam -
csak nézlek szótlan, s büszke vagyok,
egem vagy, folyóm, a fényhidam.
Világot adtam, az életet,
magamból tépve ki darabot,
Szelek szárnyán szavak szállnak,
suttogva suhannak sóhajok,
világ végén vágyak várnak,
omlósan olvadó óhajok.
Életem élném élhetőn,
bíborba borulva bűntelen,
házadban havas hegytetőn,
hidegben hópelyhes hűs helyen.
Álmodni Ámort álmosan,
öledben ölelni örömmel,
borral búsulni boldogan,
gyöngyöző gyémántos gyönyörrel.
Szeretni szívből szüntelen,
hevülni hűségben hevesebb,
kegyelmi, kéjes küzdelem,
nevednél nincs nékem nemesebb.