Mi tudjuk már jó rég,
Ez ördöngös világ, ha kell
Miként kárhoztat a múltért.
S mily vakmerően ígér,
Oly sorsot osztályrészül,
Mi végül nem is lehet a miénk.
Tán mert színt sohasem vallunk,
Testem oly könnyed, lelkem
Hús alant beléje bújva.
Mint fény, s véle szült árnyék
Pirkad és mert kell, hát kel a korai lét
Mi oly hamar, s könnyen huny szemet,
Minden jó és szép felett.
S mi ha kell, csak úgy finoman, de nyíltan,
Zajjal gyilkolja meg a csöndet.
Saját idegen otthonában ébred..
A magányos tömeg, s dolgára siet.
Mint puszta elnyűtt ösztönlények.
Lelkükben háttérbe húzódó igények,
Szívükben a fény szikráinak nyomai sincsenek.
Légy kicsit több nálam,
Hogy több lehessek nálad.
Én meg majd több leszek,
Hogy több lehess nálam.
Mikor már lépten-nyomon
Minden lépted jó nyomon,
A szavak tovább már nem fagynak.
Sőt, egy ponton elfogynak.
Konzílium
Mi mindent lát a szem,
Minek tükrében önmagunk vagyunk?
Mi végre ez röpke élet?
Ha benne egyre csak egymagunk(ért) vagyunk?
Hisz számtalan eljött már
Azon szomor, komor koruk,
Melyben, ha előttünk kelt a nap,
Neked titkon mindig más kellett,
Hamis barátom magány.
Kinek legjobb cimborája
Becenevén csak halál.
Cinkostársatok, a bánat
Most búcsúzik, elköszön.
Foszlón, mint kísértet
Szemében nincs már csak közöny
De a magány hiú, s fojtón
Új életre kélne.
És ha néki bizony jőnie kell,
Hát a bánat úgy jön véle.
Álnok frigyük gaz fortéllyal
Bárkit megvezetne.
Ki jó, s igaz, egy napon
Mind kiáll majd ellene.