Anima amphora

Neked titkon mindig más kellett,
Hamis barátom magány.
Kinek legjobb cimborája
Becenevén csak halál.
Cinkostársatok, a bánat
Most búcsúzik, elköszön.
Foszlón, mint kísértet
Szemében nincs már csak közöny

De a magány hiú, s fojtón
Új életre kélne.
És ha néki bizony jőnie kell,
Hát a bánat úgy jön véle.
Álnok frigyük gaz fortéllyal
Bárkit megvezetne.
Ki jó, s igaz, egy napon
Mind kiáll majd ellene.

Ám mert puszta mivoltuknak
e földön nincsen semmi értelme,
Egyre riadtan iszkolnak vissza
Bukottan, saját végtelenjükbe.
Miattuk történt, hogy egykoron
Napokat a pokolban időztem,
Ám mert, oly zord rosszat nem vétettem,
Hát annak száműzöttje lettem

Volt, hogy szívem szétosztottam
Végül szívtelenné lettem..
Télvíz idején, mit adott isten?
Jégmezőkön, hóvirágot szedtem
Eztán várt reám új tavasz,
Ám művirágra művíz cseppen
De művízcseppben valamiképp
Nem tükröződött önarcképem

A valóságba visszatérvén
Kerék gördül, tócsa fröccsen
Mint légynek intek, gonosz lélek
Tüstént hess el innen!
Tán mert túl gazdagnak születtem,
Mégsem volt soha egy vasam sem.
Többé átok, ármány nem fogott,
S visszakaptam a szívem

Most, ím csendes lett a világ
S véle elcsendesült lelkem.
Nem háborog, nem tajték már.
Eljött hát, én Szeptemberem.
Az éj mámorral selymez
S napfény lazít láncomon
Ha félhomály fojt, úgy eloldoz
Az októberi szelő, mihelyt
Szobámba véled beoson.