Most olyan jó

Menedék vagyok, parány
Fénysziget éjszakádban.
Rémisztő rémeket riasztó,
Sötétséged országában.
Feljegyzem életünk értelmét,
Ha egyszer megtaláltam.
Addig támaszd ki fényeim,
Cölöpökkel dúcold fel alattam.

Lehet, hogy tényleg csak ennyi,
Pár kilónyi hús az élet.
De álmos estéken, mikor
Álmatlan távolba merengek.
Vágyakkal, s hiányoddal fekszem.
Pillangó-hatással gyomromban.
Olyankor lankadatlan mennyekbe suvadok,
S nemsoká elveszem álomországban.

Cserfes lelkünk kortyolva,
Felissza az életet… és a vágy
Alábukik a mennyek alá,
S kibérli komfortos szívemet.
Így lehelve rám új lelket,
Mert a régi már elveszett.
Eldobtam, mert tönkrement.
Megsebzett volt és mérgezett.

Deres zúzmarát olvaszt,
Saját nyakamon leheleted.
Kicipzározza felöltöztetett,
Boldogsággal alultáplált szívemet.
Végül gondol egyet, s gyógyírként
Beleszúr egy kis ampullányi szerelmet.
És a sötétben lassan táncra kél
Valami árnyjáték sziluett.

Tavasz serken forró combok tövében.
Felkarol, s megvéd bennünk a végtelen.
Margót húz közénk és a világ közé.
Elzár, megóv, s felkarol csendesen...
A perc, a sötét és tested,..
Miként szívemre reagál hirtelen.
Most olyan jó... van dúdolnivaló.
Most olyan jó!… már vagy, te dúdolnivaló.

Válj hát gyilkosommá, s én áldozattá leszek.
Légy hóhérom, ha bűnhődnöm kell,
S cserébe, ha az eső elered, majd tündöklöm
És tüstént óvó lepleddé dermedek.
Csitíts, ha mennydörögnék, kérlek.
Verj hátba, ha falatot falva félrenyelek...
És majd jöhet kínzó, gyötrő világvég…
Nem aggaszt, csak mindvégig velem légy.