A lét síkjaiból 3/3

Mi tudjuk már jó rég,
Ez ördöngös világ, ha kell
Miként kárhoztat a múltért.
S mily vakmerően ígér,
Oly sorsot osztályrészül,
Mi végül nem is lehet a miénk.

Tán mert színt sohasem vallunk,
Lesz napról-napra szürkébb
Minden újabb napunk.
De észbe mégsem kapunk
Pedig saját börtönünkben..
Saját börtönőrünk mi vagyunk.

Bár nem kérted, hadd lehessél,
Előbb mégis poroszlómmá,
Majd ágyam vendégévé lettél.
S ha szavunk olykor-olykor,
Haragvást még túlszalad,
Úgy makacs hiányérzet kórja
Tartja szívünk vesztegzár alatt.

Abban legalább egyet értünk,
Hogy egyet nem mindig értünk.
De mond, meddig kell még várjak?
Hogy lásd, mit mások már mind látnak.
Hisz, tudom én már jó rég,
Ez ördöngös világban bizony daccal él a lét.

De olybá tűnik mégis
Önmagam után szabadon..
Talán már bátran állíthatom
Értem mi az.: szerelem..
Mikor nem kellek már magamnak sem nélküled,
S te nem kellesz még magadnak sem nélkülem.