Mysty Kata
Mondd, ősz!
 
Jó-e ez a körforgás neked?!
Elkergeted a nyarat, hogy
csak te uraljad az eget?!
Ellopod a nap fényét, hogy
fölperzselhesd vele fák ékét?!
Kölcsönveszed a szivárvány
összes színét, hogy elkápráztasd
vele tekintetek özönét?!
Szemfényvesztő piktor vagy:
vakon, olykor szájjal festő!
A mesterfodrászok majmolója,
ki sistergőn sárgára, rikítón,
pirítón vörösre színezed át
őszülő lombok tincseit!
Avartemetőt ácsolsz az elmúlásnak,

Csalóka Hold...

Míg a sötét felhő

Elhalad;

Csengő-bongó,

Vigasztaló

Rímeket farag.

Szobámmal határos két világ,
demarkál, hasít a kanapén szét,

  Mysty kata
  Mint idegen...
 
 Szoborként álltam némán...
 Arcomra mosoly dermedt;

Őszi falevél-dal

Dalt fest a néma fényből
az ősz melankólikus keze,
s ágyat vet hullt levélből,
emlékeit fektetvén bele.
 
Behunyom mindig váró,
csodára tárt, könnyező szemem,
s az elmúlás felsíró
tél-sóhajába temetkezem.

A természet ölében 
elringok, míg jő az új tavasz, 
s szerelmes ébredésem 
fám gyökerében nyarat fakaszt.

(2009)

Emelj magadhoz mennybéli pásztor,
ki rám tekintettél és nevetésem

Vén homokdűnéken csípős szél futkos át,
a didergő égen szakad a pufajka,

"Gyere.

Ötven felett kezdődik már Szeptember,

Még napsugaras, mint a régi Nyár,

Még csókra éled hajnalban az ember,

Hiányérzet
 
Nyugodni készülődik a szeptemberi nyár,

Szeptemberi szonett 1.

 Harmadik változat

Nyárvégi misztérium

A szenvedéllyel egykor frigyre lépő,
sugár-hangú nyár
most bíborszín melegbe burkolt,
arany sóhajokkal őrzi őszre vált,
elengedésbe békülő
mosoly-dalát -
elcsendesülve érleli
hulló levélbe préselt
szép emlékeit.

(2010)

Negyvenegyedik rész

           HONLAPOMON KÉPESEN:    http://wassalbert.blogspot.hu/2012/09/csokonai-muzsai.html

Csokonai Vitéz Mihály :

Bámészkodón közöttünk hever,
ágyunkat kifeküdte régen,
lakályos e megszokott meder,

Talán még tobzódunk lázas gondolatban,
csak épp az álmunkat megélni tabu.

A Nyár levetett ruháit

Már Szeptember viseli;

Előbb-utóbb rájön majd,

Hogy ez a köntös nagy neki.

Gyakran érzem úgy,
hogy kinőtt cipő a testem,
sarokba rúgnám,
vagy csak hagynám,
hogy leessen.

Járnék mezténláb,
mint levedlett léleklakó,
lelkem bütykét nem nyomná már
a kérges bőrhatár,
a kültakaró.

Szorítana továbbra mást,
ki irigyelte, elvette,
s borul rá fájdalompalást,
mert az Úr a cipőmet
szűkre teremtette...

Homályból éledő mag,
eső után föld hasad,
felette szomjas őzbak,
nap hevében árnyat ad.