Csendes őszi Lét pereg,
Benne őszi emberek;
Barátságos verőfényben
Múlt Jelennel
Enyeleg.
—-
Szeptemberi avaron
Sétálgat a nyugalom;
Csendes őszi hétvégémen
Bach zenéjét
Hallgatom.
——-
Csendes őszi délután
A felleg pihen talán,
Minden reggel kopogtatunk
Az Időnek
Ajtaján.
A magyarok és horvátok felháborodtak a vasvári békekötésen. Egyetértek velük, magam is arcpirítónak, kétszínű, gyáva és erkölcstelen lépésnek tartom, erről már annak idején Hohenlohe altábornaggyal is beszélgettünk. Az pedig, hogy ehhez a nevetséges békéhez megszerezték a császár megerősítését is, csak Lipótnak a trónra való alkalmatlanságát bizonyítja. Amúgy is papnak nevelték a rendkívül csúf, csenevész, hitvány és féltékeny természetű uralkodót, most pedig különféle tehetségtelen csoportok koronás bábfigurája lett.
Szerettem hajad hullámzó moraját,
szíved vágyának vergődő sóhaját.
Aranyszirmú emlékek szitáltak ránk,
szivárványmágnes vonzotta össze szánk.
Piszok borította szerelmem álmát,
Kilencvenötödik rész
Ha a líra helyzetét igazán alaposan mérlegre akarom tenni, sokkal mélyebbre kell tekintenem.
A líra minden irodalmi műfaj között a legszemélyesebb, és a legegyetemesebben személyes, a legközvetlenebbül kötődik emberi mivoltunk belső szerkezetéhez. Tárgya a nyilvános személyesség. A személyiséget is, a közösséget is az érzelmeken keresztül képviseli; mint az emberi lényeg személyes és közösségi oldalának legmeghittebb kifejezője.
Most ha hangzik
Most ha hangzik a szó, mélyen szívbe ható,
add meg, Uram, halljam, hitem mában valljam!
Kegyelem hangja az, mentő, vigaszt adó,
Te akaratodban legyen bizodalmam.
Harag napja ha jő, tűzben gerjed heve,
emésztetik abban ország, s az egész föld.
Isten igazságos, az Ő célja nemes,
hamuból a gyémánt ragyog tisztán fénylőn.
Útján hozzáfordul majd a tévelygő nép.
Közös akarattal, megtisztult ajakkal,
segítségül hívja, szólítja szent nevét.
Sose harsány, ami jó,
Ami Léleknek való.
Üres minden rossz kolomp-szó,
Csak a meghitt,
Ami jó.
——–
Sose drága, ami szép,
Isten trónra sose lép;
Minden nyereség: buborék,
Csak az egyszerű
A szép.
——
Nem istenség a piac,
Nem hősi a kósza dac,
Harsoghatja millió placc;
Nem túr jövőt
A malac.
——
A Lét sose eladó,
Felfelé nem tör folyó,
A síron túl nem hatályos
Se törvény, se
Az adó.
——-
A szép nemcsak élvezet,
Csak özönlöttek, végeláthatatlan.
Hol meglódult, hol meglassult a sor,
de özönlöttek végeláthatatlan,
egy furcsa kor
súlyát hordozva fáradt lábaikban.
Munkát, családot elvesztettek régen,
Dédelgetve álmainkat
a rét bágyadt tücsköt ringat,
hol még érett asszony-nyár van,
szarkalábbal szemzugában.
XVIII. rész
Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.
Nézzük újra a meséjét:
Egykor idejöttünk,
Kormos ég felettünk.
—-
Tán több ezer éve…
Ritka kincs a béke.
——-
Istennek hódoltunk,
Szabadok maradtunk.
—–
Kormos ég felettünk;
Itt voltunk, vagy jöttünk.
—-
Isten élni hagyott
Néhány évszázadot.
——-
Török dobja mordult,
Sorsunk rosszra fordult.
——
Kormos ég felettünk;
Temetővé lettünk.
—–
Sorsunk harcos céda,
Lettünk másnak: példa.
—–
Dicső szablyát fogva,
Megritkulva, fogyva;
—-
Nem dúlja már az ár a tengerünk,
elült a szél, a méla csend az úr,
hitünk keresztje néma mélybe hull,
s egymást keresve, lassan elveszünk.
Vágyódva várt a szép remény reánk,
hiába volt a nyár, az áldozás,
a sors, a szívlapát, csak árkot ás,
jégkása lett a láva tűzteánk.
Láncokra fűzve éltük életünk,
kiállva lelki-benge vad hevét,
utálva-nyelve már a dőre lét,
nem mondta senki azt, hogy: ég velünk!
Lám, ez jutott nekünk, a bánatunk!
Kikezdte már a súly a lelket is,
Szóljon hát most az ének,
Jó bornak szépségérül,
S annak rózsatövét
Szolgáló szeretőjérül...
Arról, ki ültette ember öröméül
S lehordta fürtjeit dombok tetejírül.
Az nagy kádakban táncolt rajt', karikába-körbe
Majd kalodán keresztül hosszan meggyötörte,
Megszűrve az levét rakta hűs gödörbe,
Amfora edénybe, pecséttel lefödve.
Vajon sírnak-e ott fenn az angyalok,
mikor oly nyomasztóak a hajnalok?
Leüvöltik-e kínjukat énnekem,
vigasz lesz-e nékik édes énekem?
Vajon vágyják-e földi csókok mézét,
vagy egyedül őrzik a naplementét?
Kettecskén korzóznak-e a felhőkön,
Énekszó száll, boldog időkben szépek a lankák,
szőlőt szedni az ősz hív, zöld lombú venyigékhez...
méz fürtökben zárva a nyár, s lesz téli vigasság,
jó kupa mézes borral szépségét megidézed.
Vígan tiszteld ez földet, kérj isteni áldást...
Nagyhasu hordód vérszín musttal, lám, telemerve.
Csordult, telve a korsó tűzzel, hegy leve rád vár
búdat hagyd el végleg ,boldogan útnak eresszed...
hordóktól nyög,s húz a szekér had, csurran a víg-kedv,
indul már deli kedvvel dolgos szűreti népség.
Simítsd vállam szélkezeddel,
fejtsd le rólam szakadt ingem,
fürösszél meg esővízben,
száríts szépre pírszeleddel.
Cirógass meg fényszemeddel,
melegítni’ borulj reám,
te legyél a selyemruhám,
héjazz körbe szerelemmel.
Idős hölgyek fukar nyara -
vénkisasszony-csúf az ara!
Hűvös hozzánk, szíve galád,
falson fújja hattyúdalát.
Alig jött el, máris menne,
nincs fikarcnyi hűség benne.
Felhőt cirógat csendes napsugár,
Színorgiára virrad a határ.
—–
Az őszi reggel halkan hunyorog;
S a bürokrácia lent
Csikorog.
—-
Az Ősz nyugodt, türelmes változást hoz,
Míg az ember világa
Csupa káosz.
—–
Esőket fontolgatnak az egek,
S a délelőtt öregesen pereg.
——
Visszafogott, szép, csendes, mély öröm
Mosolyog égi boszorkánykörön.
——
Fonnyadó őszi vénlány-napsugár
Talán szivárvány-vőlegényre vár.
—–
Az est fájdalmas árkot szánt az égen,
Most még nyár tüze lopja a csókját könnyel a tájra
Jó kedvvel néz, szűrve a hajnali csendbe madárdalt
Füstös aranyban színez nap szeme fára, virágra
Éled a lombvár rezgőn, trónusa tengere zöldnek
Megmerit akkor kék-szín mámort, így lepihenni
tér. Falevél sír; elviszi szél fia nyári világom?...
Ősz szele Ő. Jól ismeri már. Kél mindig e tájon...
Őrzi a fényt rég, átfon lágyan, hogy sose fájjon
élete ősznek... tél dere hóval küldi pihenni...