Blogok

Mysty Kata
Betegségben
 
Ne félj!
Gondolok veled!
Megyek, ha tehetem,
Fogom a kezed,
 
és kérem az eget...
Fordítsa felé tekinteted!
Vívhasd meg harcod,
nem vallhatsz kudarcot!
 
Galambszíveden
ha béke ül, nem fél!
A félelem gyáván menekül.
Erős légy!
 
Most a biztatás
több, mint máskor.
  S a veled-érzés bátorít,
csak a pozitív gyógyít,
 
Légy bizakodó!
Torzulást átrajzoló

Ha öröm ér, nevetünk.
Ha bánat ér, sírunk.
Mindörökké szeretünk:
ebből fakad kínunk.

Tévedünk,
hisz nem hibátlan senki.
Szenvedünk,
mert vágyunk azzá lenni.

Áldozunk,

Kitárul előtted száz dimenzió,
elrepült az idő - elforrt minden must,
amikor a lélek már nem visel húst,
ami maradt és van: intervízió.

Színeidre buggyansz - ismersz ezer fényt.
Nem vagy sem hontalan, sem viasz-sápadt,
- kontúrok mosódnak, ahol kiáradt
indigó - gyermekholt mossa kedvesét.

És félelem sötét öle is meghalt,
- átvizesülne még néha az arcod -
alkonyat nincsen, csak addig, míg kapkod

Ánizsillatú kacajod belém nyikordul.

Zöld derű, szélte-hossza szertelen.

Felhők csuhabőrben fáznak, sírni vágynak.

Zsanérkötődéssel réz-arany jókedv.

 Harmatos szerelem, mely ápol, s elillan...

Kalandor szeánsz, benne rejlő nyugalom.

Víg borozgatások, csitri-izgalomban.

Szívcseppek mézzel, könnyel,

Ecsetvonásokba halványult szívverések

Szélborzolt utak-nyomot hagyottan.

Csendes révedésben vaslakodalom.

Évgyűrűkbe zártan, utolsó útnak oltalom.

(Az érmihályfalvi öregharag legendája)

Harang kondult jajjal fent a fatoronyban,
amikor egy napon a pap félreverte,
látta, már a házak nádfedele lobban,
menekül a jó nép, futva széled szerte.

Százkilencedik rész

 Láttuk, hogy az emberiség csak igen nehezen tudja megfogalmazni, mit is jelent az emberi fejlődés.

Ha bukottként tévelygek utamon,

te legyél enyhítő körülményem;

s képzeletem állandó vendége,

akit szerelmes emlékként  őrzök.

Ha vihar közelít a szirteken,

leszel-e lelket burkoló sálam?

Megkövült szívem falát bontod-e?

Akaratom makacsát oldod-e?  

Mi ketten úgy találkoztunk,
a vén Föld meg se rengett,
lazán tovább kerengett,
szokott útjára mozdult,

nem jajdult angyal az égben,
s a felhők sem üzenték,
„oltsátok a tüzet, még
nem tiétek az Éden”,

de mégis, mégis, akkortájt
vizek fakadtak, lavinák,
és cunamik sepertek,

hisz érezték a vad erőt,
ősit, taszító-emelőt:
hogy mennyire szeretlek.

Újév a régi hazában,

Fogadkozások, hitek,

Vidulni vágyom virágos rétre,
felhőbe foszló szirtek tövébe,
nem foglalkozni tilalom-fallal,
vidulni vágyom éjjel és nappal.

Örülni rózsa, akác szinének,
tengermorajnak, zúgónak, érnek,
ívnek és szívnek, dalnak örülni,
meggyfa leveles karjára ülni,

Távol az ostoba világ minden zajától

kizökkent idő szurok-sötétjében,

szeplőben fogantatás.  Pallót varázsló

lélek. Asszony, pendely-fehérben ébren.

Szellőtakaró vállán, sírva karikázó,

világpárlatú kémény, virágszáj-tátika  élmény.

Illatos aranymozsárban dohogó len paripák…

Selyemhorzsolás a tenyeremen nyakszirtpihéd.

A hetedik bőröd, lehulló szalmafény-tincsek

árvalányhajad. Hogy repülnek! Csak repülnek…

 Tiszta-tó kráterben mélykék a szemed.

Örvénytengerbezuhanás, tudattévesztéssel.

Mysty Kata
Ezt mondta egyszer
az apám...

"Szólj bele hát,
nem Szentírás!
A cipőd már nem gyerek,
benne felnőtt lépeget!
 
Mi a jó neked,
te tudhatod, tehesd!
Terveidnek menj elébe,
s az akarat fénye
 
visz cselekvés terére!
Felnőttél,
dolgozz az életért,
de el ne feledd:
 
A becsület
mindenek felett! "
Ezt mondta egyszer
az apám, - menj
 
az élet rád vár...
Neked mi, s hogy
lesz jó..

XXXII. Rész 

Folytassuk, nézzük tovább Magliani meséjét:

„amíg õk a lovakat kötözték” 

(újévi malacság)

Kani Dani, a díszdisznó
- mangalica csemete -
félre búsul a csürhétől,
mint egy csuhás remete.

A moslék nem ízlik neki,
a tápot is megveti,
mert ő csak a Samu lányát,

Már elénk ömölsz  új év.

S mi lábaidnál heverünk meggyötörten,

 ám boldog örömmel…

Lám, így keveredek szavaimban,

miközben ott benn,

 vadul dörömböl a vágy, hogy jöjj!

Gyulladjon fénnyel a máglya,

durranjon pezsgő, petárda,

s az égi csillagszórók között,

(nem a nap alatt, sem a hold fölött)

jöjjön el az a pillanat,

mit remélünk, hogy itt marad

még számos és számtalan napig

(úgy háromszáz-hatvan hatig)

és az angyalok sem sóhajtanak búsan,

csak buborék buggyan, s pukkan

Isten adjon minden jót,

Ehetőt és ihatót,

H.Gábor Erzsébet

Évforduló

Negyvennégy év, tavasz és nyár,

negyvennégy ősz, s épp annyi tél -

remélem sorsunk ha ítél,

még ad nekünk - talán még jár.

Az évek úgy suhantak el,

hogy nem szóltak, csak mentek ők,

voltak gyávák és vakmerők,

s a szarkaláb rovátka-jel

hagyott nyomott és hívta fel

figyelmünk arra; hervadunk,

fiatalok már nem vagyunk -

de vén helyén, friss csíra kel…

A testünk is fáradt, s fakó