Mysty Kata
Az olajfák hegyén
"Mennyei helyen, ott van a helyem.
Egyedül a csenddel, egyedül Istennel.
Atyám, ha akarod, népedet el nem hagyod;
Te megteheted, a megtorpanókat is vezesd!
Ne a mi akaratunk legyen, csakis a Tied:
- kérem e hegyen."
Angyali erőd új erőt kínál,
izzadó vércseppjeid, s a kínhalál.
„Mottó:
Az igaz bölcs:
Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égre,
míg üres, ám ha megért, földre hajlítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek,
míg a teljes eszű bölcs megalázza magát”
(Kodály-Bicinium-ból)
***
Vers nélkül nem maradhatok,
nekem rímbe nőtt a szó
Társaim és barátaim vagytok,
veletek élni oly jó
Gondolat virágok nyílnak,
bennetek nő pillanatnyi öröm
Helyt adtok ki nem élt vágyaknak,
ürességet kitöltve, míg fejemet töröm
A hallgatást senki meg nem érti,
csöndes öreg árnyékom homályba veszne
Míg a múlt árnyai álmomban is kísértnek,
üres papiromat, mind verssel írnám tele
Mysty Kata
A tavasz muzsikusai
Vízre hulló fény remegőn ficánkol,
álmot old tükrén, csuda fénybe' játszik.
Látsz-e, fénylő Hold, szemeimbe' vágyat?
Tűzben elégek.
Nincs ma nyugtom sem, sodor, űz egy álom.
Földi léted vágyteli édes emlék.
Látva szárnyad, védj vele, bűvös angyal!
Égre emelj fel.
Nálad élnék már, vigaszom te lettél.
Várok én is rád örökös reménnyel
égi szépség, vedd el a rút magányom,
zendül a lelkem.
Alszik a lámpás, éj tüze ég csak, lobban az égalj,
lángra kapott. Tűzcsóva süvít - mint égbeli méhraj -
s elcsen a Holdból kis darabot. Majd Föld fele fordul
- pulzusa gyorsul - s látva a sírját, könnye kicsordul.
Kiég a Föld, halál kaszál,
nyomában holt levél zörög,
a múlt emléke porba száll -
a vers még él. A vers örök.
Itt- a faluszéli legelőn
eladta magát az Isten
megtört szíveknek temető
lett ,mert hely, máshol nincsen...
Csendesen alszik a város,
szikkadt dobozokban sörszagú
lehelet ásít. Kényelmetlen az árok...
A lélek tisztulni vágyik.
Szürke köd mögé bújtak
az ismeretlenek, s nem nevettek.
Arcukra nőttek az álarcok,
amit otthon, majd levetnek…
Vádolhatjuk márciust,
Mégse lesz tavasz…
—–
Vádolhatjuk
Tél-izmussal,
Fagy-izmusssal,
Ilyen meg olyan izmussal,
Mégse lesz tavasz.
—–
Gyűlölhetjük márciust,
Mégse lesz tavasz…
—-
Gyűlölhetjük
Acsarkodva,
Habzó szájjal
Szitkozódva
Mégse lesz tavasz.
—-
Milliókat költhetünk
Mégse lesz tavasz….
—-
Dollárhegyek,
Pénzkötegek,
Vérszomjas
Kamat-seregek;
Mégse lesz tavasz.
——
Minden tavasz mindig titok;
Az alapötletet Fábián József Meteoreső című verse adta, ezért barátsággal ajánlom neki ezt a verset.
Életünkre sanda vérrögök,
s néha háznyi sziklatömbök törnek,
Hív és vár
Mennyei magasból Isten földre tekint,
néz ránk, átszakítva az ég boltozatát.
Árasztja önmagát, szeretet sugarát,
értünk pokolra száll mélységes mélyekig.
S az ember, mert ember ezt meg nem értheti;
drága kincsét, az ő gyermekét küldi el,
Aki e világot bűnökből menti meg.
halált sem fél, szeret utolsó vércseppig.
Mysty Kata
Fütyülni kék, kedvesem!
Naptól arany kikelet,
hideg miatt kedvetlen.
Télszokás mért nem enged,
még kiszorít meleget.
Nyitni kék, hang, fütty-szülés!
Fáj ez a súlyos, májusi illat.
Föld-ízű nyomban elheveredve
várom a semmit. Könnyeket hullat
halkan a hajnal vastenyerembe.
Fáj ez az illat, úgy tele mézzel,
szívvel a csendje, kortalan álom
érckapukon túl... fáj, ahogy nézel
hótavaszodból, bodzavirágom,
föl, föl az égig tartod az arcod
büszke fehérét, gyöngymosolyodban
játszik a nap, volt, ősi kudarcok
gyors erejének kínja is ott van
Látomás vagyok,
elvesztem létem síkján.
Magamra várok.
Már csak néhány ablak pislog mutatóban,
ólmos, nagy pilláktól nehezült szemek.
Holdleány meztelen fürdik most a tóban,
A pillanat, ami nekem - és családomnak, barátaimnak - az egyik legfontosabb az évben:
A gócpont már előrendelhető a nagyobb hálózatoknál -
Hatvankilencedik rész
Ez magától értetődik. Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.
Mysty Kata
Nem és igen
Tavasztündér télszédítő
bókot kiált.
Fűzfasípján nóta csábít,
csalfa talán.
Rábukkan a barátokra,
szóba is áll.
Nem teljes a boldogsága,
nem érti magát.
Tél nemet kap, és ez igen!
- célba talál.
Jégbilincs kattan pengve,
rian a vékony hártya,
mintha csak ostya roppan
bele egy nagy pohárba.
Szűkös parti füzesbe
rebben a hóka szárcsa,
vadász motoz a lesnél,
hevíti nagykabátja,
ahogy a drága napfény
sugara megtalálja.
Csizmanyomon tör tiprott
hó leve buggyanva színre,
hóvirág fejecskék itt-ott
bókkal hajlanak vízre.
Éledjen mind, ami álmot
hótakaró alatt látott,
szűrjenek föld-kavicsok
sárszennyű téli világot.
Rejtőzködő csillagok…
Vén galaxis nyikorog;
Fáradt Idő felhő-teste
Sejtelmesen gomolyog.
—-
Hol vannak a tegnapok?
Rejtőzködő csillagok…
—-
Rejtőzködő csillagok…
Szívós öreg Tél kopog;
Légüres tér – vén Becsület
Magányosan imbolyog.
—–
Settenkedő sors morog;
Rejtőzködő csillagok…
—-
Rejtőzködő csillagok…
Holt szabadság sompolyog;
Szájzárat növesztenek
A globalizált holnapok.
—-
Győztes enyészet ragyog,
Rejtőzködő csillagok…