Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba,
félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.
Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;
gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva
Még bronz karodra hullanak,
cirógató fénysugarak
a tigriscsíkos ablakon
beszökő, révült hajnalon.
Még szarkaláb ring odakinn,
ha szellő rebben szirmain,
de szemzugodba is talált
utat már néhány szarkaláb.
Még szilva hullong, szép kerek,
de fák levelén réz pereg,
s úgy sápad el a sok levél,
mint hajad festi őszre dér.
Még arcod sima árkain
nem mélyít ráncot ráncra kín;
mosolyod is friss, ringató,
barackként eltenni való.
Foszlik már a sötét, szétfújja a reggel
ködpára köntösét szelíd, szűz szelekkel.
A Nap fénypemzlivel keni már a vásznat,
élő plein air a táj, nem ócska utánzat.
A Lét célt értelmet ad
Földnek,
Égnek;
S az Otthon méltóságot ad
A Létnek.
—–
A pénzes a világot körbeéri;
A Szabadnak van hová
Hazatérni.
——
Vár az öröm kiéhezve
Kapun,
Rózsabokron;
Méltóságos otthon.
—-
A kapu nyílik,
Bűvös, szent határ;
Belül a Lélek fényes csendje vár.
——
Vár belül ezer lélek-rezdülés,
Belépni rajta:
Újjászületés.
—–
Vár Anikó,
Vár a Család,
S a nyugalom,
Otthon…
—-
Otthon,
Szív tüzel, megéget,
ablaka szerelmes légyottra nyílik.
A kék madár röppen,
álmok tűzfalára száll,
nem ismer akadályt.
Nem hullik fejére eső,
csak szomjas csókeső
permetez szemet.
Csepereg tavaszi zápor,
csapdosva csápol,
szolid románcot
vágyból varázsol.
Szívek tavasza virrad.
Páros szívekben
tündérmesék kelnek...
Eggyé ácsol
szerelemben Ámor.
Virágos tavasz
Megérkeztél végre szép, virágos tavasz!
Valami sejtelmes, mennyei sugallat,
tovasuhanó, lágy és csendes fuvallat,
ahol jár, érintése életet fakaszt.
Égbolt azúr kékjén ragyog a fényes nap,
arany sugarának melegsége árad
Föld rejtek mélyéből hív s a felszínre csal,
érzi minden, itt van kikelet órája.
Két atyafi alszik lenn az árokparton,
akiket záróra múltával kidobtak;
a kocsmai szabály ellen nincsen pardon,
Azon az éjjelen
szeme, szemembe égett
Azon az éjjelen
csillag-bölcsőt szőttem
Azon az éjjelen
keresztre feszültem
Azon az éjjelen
lelkét átöleltem
Azon az éjjelen
Istennel beszéltem
Azon az éjjelen
Már csak emlék vagy nekem merengő,
bíborhajnalon fel-fel derengő,
bús gyönyörűség.
Már csak akkor jössz hozzám újra el,
ha ködfátylas képzetem útra kel,
és indul eléd.
Már csak feloldoznom kéne téged,
tűz-gyémántlelkem dobtad el végleg,
hűs kavicsokért.
Már csak azt kell felednem - ha tudom,
mikor feléd fordulok az úton,
hogy; szeretlek még.
Ősidők óta
Ismétlődik ősidők óta
a jó és rossz örök harca.
Történelem sorait rója
ezredévek dúlt vihara.
Ábelnek Káin vetélytársa.
Nevek mások, de ugyanaz
ma is, minden viszály forrása:
A szív önző sugallata.
Látszat után ítél a világ,
de Isten szív mélyére lát.
Mysty Kata
Nőnek lenni
A lét elemének születni, elemét szülni..
Neme kontúrjait bearanyozni...
A gondviselés szivárványa lenni...
Mosolyok csillogását fényesíteni...
a szeretet szalagját bokrétába fűzni.
A türelem rózsáját könnyével öntözni...
Az akarat falát kősziklába építeni...
A férfit szelíd varázslattá tenni...
Megbocsátó imát zengve énekelni...
A boldogság madarát etetni, táplálni!
Friss a reggel, mégis oly szokatlan,
mocorog most minden, ami él.
Szakadozik már a téli paplan,
foszlatja a márciusi szél.
Gavallér Nap csókolja a földet,
Édes Anna, kicsi Anna,
Csicsíja-bubája,
gólyaszárnyam reptollába,
belebabusgatlak.
Szeretet szálával
szövök neked bölcsőt,
szememmel simítom
szemedből a felhőt.
Rózsaszirom ágyban
kis tested ringatom,
Szavad csobogó aranypatak,
lubickolva fürdőzöm benne,
úgy becéz, mintha a lelkemnek,
gyönyört adó balzsama lenne.
Szavad bíbortüzű csábos dal,
rügyet fakaszt, szirmokat lehel,
s virágot bontó dallamokkal,
melege dús, méznektárt nevel.
Szavad bársonya őszibarack,
s ha kéjvággyal belemerülök,
vérem forr, és az édes-lében
pancsikolva, megrészegülök.
Szavad Holdsugár gyöngyházfénye,
- éjjel oson - titokban jön el,
Az előbbi részekből már látszott, hogy aligha ússzuk meg mélyebb fejtegetések nélkül.
Mindenképpen szólnom kell néhány szót a művészet úgynevezett intézményi elméletéről, amire a fentebbiekben már célozgattam.
A teóriát először az amerikai George Dickie fejtette ki. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi időben széles körű irodalma támadt, mivel az elmélet – minden aggályossága ellenére – mindenképpen megér egy misét.
Ébredő tavasz
Azúrkék az ég, mosolyog a nap,
áraszt villódzó lángsugarakat.
Ébredő tájra melegét hintve,
előcsalogat rejtekből mindent.
Dalra fakad az élet a fényben,
szellő szárnyán zeng a madárének.
Rügy feslik, virág bimbóját bontja,
száll a kikelet illatmámora.
Bíborszínben jő az alkonyóra,
Először csak bámul, majd a vállamhoz ér,
Hé, te fiú mit tettél?
Engem hová kergettél?
Küldtél oda, hol madár se?
- Ni, csak! Ott van, ott repül,
szép dalokat hegedül! -
Hé te fiú mit tettél?
Engem hová kergettél?