Nagygyörgy Erzsébet blogja

Anya

Óh, az álnok éjszaka,
elvett tőlem túl korán.
Sietve hurcolt téged el,
az est koromszín vadlován.
 
Lelkem háborgó folyó,
még az ég is oly süket,
remény sem reppen most felém,
taníts meg élni nélküled.
 
 

Ki mondja meg nekik?

Óh, Uram!
Ki mondja meg nekik,
hogy az éj nem komor,
s nem koromsötétben játszó
égi káprázat csupán?
Az éj izgalmas, 
szelíd fényekkel elvarázsló 
felfoghatatlan tünemény,
holdezüsttel bűvölő.
 
Óh, Uram!
Ki fog mesélni majd nekik
a csillaghullásról, 
nyári esték mámoráról?
S lesz e még, ki megízlelteti
a bort, az édes hűs nedűt?
Látják e még ők valaha, 
a hajnalpír lágyan omló vörösét,

Tovaszáll ez az év is

Érzed az élet súlyát, élned kellene már csak azért is,
lám, tovafutnak a percek, s még nincs vége a télnek, 
nézd, odafönt most hogy csillognak az éjjeli fények,
jól tudom én, eljár az idő, és huss tovaszáll ez az év is. 
 

Óh, köd ura!

Óh, köd ura, figyelj!
Látod a tájon, hogy fut a szél?
Óh, fagy ura!
Hallod a jégcsapok zengő dalait?
Óh, tűz ura!
Sejted, hogy perzseli szívemet a vágy?
Óh, világ ura, Uram!
Tudtad, hogy gyermeki lelkemben
sötét ezüst fonatú hálót sző
minden éjjel az idő pókja?
 

Elvesztünk

Elvesztünk már idejekorán,
lelkünkről rég lefoszlott 
a dicső évek csillogása,
s talpunk alól elfogyott
a kéklő univerzumok
vattacukor talaja.
 
S úgy látszik
hiába folyt ki ajkaink közül
megannyi kenetteljes ima,
ha csak lételem nélküli, 
némán tátogó halak vagyunk
a fodrozódó téli ég alatt.
 
 
(Fodor András, költőnek ajánlva)

Füst tekereg (Pilinszky Jánosnak ajánlva)

Füst tekereg a fellegek fölé,
engem szólít a kinti vad vidék.
Mellettem csend szuszog,
omikron terjed a légben.
 
Arcomra gyöngyözik az éj,
ráncaimba csorog a csillogás.
A fenyves megint nekem dalol,
egy kellemes kis téli dalt.
 
Rám zuhan a Hold ezüstje,
kint állok fojtó fagyban,
füles bagolyt ijesztgetek,
most én vagyok az éjszaka réme.

Selyemfodrú az éj

Selyemfodrú az éj.
Álomra hajtom fejem,
anyám a virágokban
gyönyörködik,
gyöngyfogakkal
rám nevet,
dallamos hangján
incselkedik velem.
Most íriszcsokrot
nyújt felém,
s én beszívom illatuk.
 
Anyám, mi lesz,
ha véget ér az álom?
Ha jöttödet hiába várom?
Ha végül majd rádöbbenek,
hogy többé nem leszel velem?
.
 

Te édes, szent lidérc

Ó, szenvedély, te édes, szent lidérc,
miért kopogsz ma ős-magányomon?
A lelkem összetartja némi férc,
aggódni kéne? Lenne hát okom?
 
A szívem elhagyott, üres lakás, 
ajkam nem hagyja el már több panasz. 
A mélybe lent tán pislog még parázs,
s szerelmet bonthat bent az új tavasz.

Miféle ösvény ez? (Pilinszky János emlékére)

Miféle ösvény ez hirtelen, 
amelyre vezettél Istenem?
Te jól tudod, eddig 
jeltelen utakon jártam.
Letisztult elmével vártam,
végső kinyilatkoztatásod,
s megmutatnád-e végre
hogyan élhetnék nélküled,
miközben a bizonytalanság 
farkasa tépkedi húsomat,
és a szeretetlenség megejtő 
gödreiben vergődöm szüntelen?
 

Oldalak