Világbíró ostobaság
Vakargatja horpadt hasát.
Érték vagy okulás végett
Empátiába nem téved,
Nem is gondolkodik nagyon,
Mert ami kell, írva vagyon.
Nem érdekli mások gondja,
Legfeljebb a vállát vonja,
Orrhegyénél tovább nem lát;
Világbíró ostobaság.
Ezüstnyárnak vakfoltos a fénye,
dermedt tűz fűt röpke végtelent,
ifjú szélnek vénülő sörénye
páncéltól foszt galád védtelent.
Keserű méz cseppje gyönggyé érik,
csókkal öl meg élőt, s levelet.
Nézd, az élet mily gyorsan enyészik,
sírva nevet, míg én temetek.
A vén Biztos Bizonytalan
Álmainkon is átsuhan.
Idő hátán körbetáncol,
Elénk toppanhat akárhol.
Előtte semmi az erő,
Nála mindenki egyenlő.
Tudja, mi a haszontalan;
A vén Biztos Bizonytalan.
(Fényképalbumaink - 1.)
Régi kedves
Pillanatok
Derűje ma is rá ragyog,
Ahogy a képeket nézem...
Szépen éltünk...
Milyen szépen...
Mindkettőnk arca mosolyog.
Ezek voltunk;
Fiatalok -
Istenem, de fiatalok...
Csöpp Lilla a pici ágyon,
A nyakamban
Réka lányom...
Kis lakásban
Kicsi
Család;
Lilla szorítja a babát,
Mellette Anikóm ragyog,
Ukrajnából - trianonul
Gigászként bőg törpeubul...
NATO pajzsa mögül "békül",
Oroszokkal - orosz nélkül...
Nincs népnek szavazat-joga,
A Krím Kijev tulajdona,
Nyugat táncoskomikusa
Orosz Trianont akarna,
Ügynök-voltát latba veti,
És a nyugat tapsol neki...
Egy sötét csillag az égen,
Mint Trianon idejében...
A nyugat sohasem okul;
Ukrajnából - trianonul...
Csendre tanít a
Mindenség;
Forró nyarak,
Hűvös esték,
Trópusi forróság,
Tundra -
Hallgatnunk kell
Önmagunkra...
Hallgatnunk kell
Önmagunkra;
A belső, isteni
Hangra.
A tiszta
Lelkiismeret
Adhat
Jövőt,
Erőt, Hitet.
Jónak lenni
Kötelesség;
Csendre tanít a
Mindenség.
Megérett már a Nyarunk,
Érik a sok körte,
Idő apó készül újra
Ősz-Tél-Tavasz körbe.
Augusztus még mosolyog,
Örülni,
Nevetni;
Sohasem a Jövendőre
Kell keresztet vetni.
Megérett már a Nyarunk;
Csillapul a
Vadság -
Hétköznapok áradatán
Úszik az Igazság.
Tenyérnyi zöld sziget nyaranta otthonunk;
mi párkamódra földi sorsot ott fonunk.
Nem érdekel, ha néha céda szél dobál,
kapaszkodunk, amíg kitart a létfonál.
Naponta öntözöd parányi kertemet,
amíg az esthomály ölébe eltemet.
Talán nem éri meg, nincs rajta sok haszon,
de házityúk tolong a tengerin, gazon
.
Mozogni jólesik, ma vérem is pezseg,
arannyal hintenek szelíd angyalkezek,
aszott tüdőmet balzsamozza oxigén;
az elme néha elmereng a szent igén.
Madárcsicsergő reggelek
Színesítik életemet.
Kicsi rozsdafarkú család
Adja a nap hangulatát.
Évekig csendben maradtak,
Az idén mindent pótolnak.
Van cserregés,
Van csipogás,
Csicsergés és csőrcsattogás,
Mint egy kis zenekar hangja...
Jó kijönni az udvarra.
Meghitt, kedves nyári, meleg
Madárcsicsergő reggelek.
Nyár-folyamok csendes öble;
Tegnap,
Most és
Mindörökre.
Fenn az Égen Jövő figyel,
Könyveinkből a Múlt felel.
Utópia - profán szoba;
Sohasem lesz időhona.
Hatalom, pénz - talmi nagyság;
Csak
Erkölcsben
Az Igazság.
Kiber-krisztus sose jön el;
Fenn az Égen Jövő figyel.
Tegnap,
Most és
Mindörökre;
Nyár-folyamok csendes öble.
Az ismeret önmagában
Sótlan étel repedt tálban.
Ha nincs hozzá só,
Lelkiség,
A Jóra soha nem elég.
A Nevelés adománya
Munkára és
Boldogságra
Készíti a növendéket;
Hogy érezze: mi az
Élet.
Csak a Lelkiség mérvadó,
Az ismeret pótolható.
Rozsdafarkú kismadarunk
Már negyedik éve
Lakik az ereszünk alatt,
Ott a kicsi fészke.
Eleinte óvatos volt,
Elbújt a fán félre,
Csak miután már bementünk,
Röppent a fészkére.
Otthonosabb lett és bátrabb,
Már megszokott nálunk,
Ma sem repül a fészkébe,
Ha túl közel állunk.
Párjával együtt egész nap
Ide-odaszállnak,
Sokszor meg kell etetni az
Éhes fiókákat.
Atlantiszon ateista nincsen;
A Hitet szenteli meg az Isten.
Koporsókra elfecsérelt festék
A magunkba vetett hitetlenség.
Időbeli tilalomfák járnak
A profán reálpolitikának.
Marad, ami őszinte, esendő,
Mindig új képet fest a Jövendő.
Csontvázak ülnek az anyagi kincsen;
Atlantiszon ateista nincsen.
Kicsi Tündér voltál,
Máig az maradtál,
Életet,
Szerelmet,
Hitet,
Boldogságot adtál.
Tündér Feleségem,
Kicsi jobbik énem,
Együtt leszünk,
Amíg nekünk
Csillag jár az égen.
Nem az Isten ver bennünket,
Hanem mi magunk,
Azzal, hogy Helyette mindig
Bálványt akarunk.
Tökkelütött doktrínákat
Gyakran követünk;
Bálványok lesznek. A végén
Velük küzdhetünk.
Földi mennyországot akar
Az emberi nem;
Édent alkotni nem tudunk,
De poklot igen.
Kezdetek óta vajon fejlődik az emberi fajta,
Vagy csak ciklusosan, s körkörösen menetel?
Látszik-e távoli cél a sok évezred rögös útján,
Vagy történelmünk semmi egyéb, csak idő?
Mond-e vajon tudományunk bölcs szava bármit is erről,
Vagy elméleteit hangoztatja csupán?
Törzsfejlődést emleget állandóan a tézis,
S tízezer év múlva pikkelyesek lehetünk?
Szingularizmusról fecseg, álmodik éppen a másik;
Gépesített szerelem élteti majd a jövőt?
Poszthumanizmus a poszt-erkölcsök poszt-puha vágy,
Anti-szkíta propaganda,
Levéltár pora takarja.
Rákóczi ellen született,
S mint a rakoncátlan gyerek,
Hogyha megszállja az ördög,
Mindig új álarcot öltött,
Aztán nem pusztult ki sose,
Ma is itt eszi a fene....
Anti-szkíta propaganda;
Nem eredeti,
De ronda.
Már három évszázada ad
Undorító rágalmakat
Ellenségeink szájába
Szkítagyalázó dalárda.
Nem bölcs, nem okos, csak ravasz,
Tartalma ma is ugyanaz.
Anti-szkíta propaganda;
Mindig akad újabb banda,