Blogok

Elmúlt marxista dogmatömkeleg
Lebegett az ifjúságom felett.

Sötét felleg volt, gondolat-bakó;
Azt képzelte, hogy örökkévaló.

Megszállt minden profán területet,
Azt hitte, ő áll a világ felett.

"Osztály nélküli" utópia ott fenn,
Brutális, gyarló diktatúra itt lenn.

Elmúlt marxista dogmatömkeleg
Gyors bukásán pokolban kesereg.

Mégsem stimmel a dialektika?
Ha mégis, akkor hol van a hiba?

Saját logikája szinte recseg,
De azzal sohasem értheti meg,

Háborút csak hülye akar;
Békére vágyik
A Magyar.

Dogmáktól zápult bal-agyak
Háborúért rimánkodnak.

Elégedetlen az undok,
Vérre vágynak a bolondok.

Profán lelkekben zűrzavar;
Háborút csak hülye akar.

 

"Borzasztó egy ország!" vagyunk,
Mert magunkhoz ragaszkodunk.

Most már ilyesmit makognak
A doktrína-elvakultak,

Mert a "nyugati haladás"
Botjára nálunk nincs kapás.

"Borzasztó egy ország!" vagyunk,
A Múltunkhoz ragaszkodunk,

Mert anélkül nincsen jövő.
Ne doktrína írja elő,

Ne is korrupt hivatalnok,
Hogy
Hazánkban a
Magyarok

Mit fogadjanak el,
Mit nem;
A Jövő nem a fán terem,

Hanem az Ember
Lelkében;
Csak egy Nap ragyog az égen...

A háború nem az Élet része.
Akárki bárhogyan manipuláljon,
Uszítson vagy kocsmafilozofáljon,
Akárhogyan visít a média,
A háború nem az Élet része,
És nem is lesz az soha.

A háború a sátán menedéke;
Isten,
Jövő és
Fejlődés;
A Béke.

Fegyvert csupán profán gonoszság alkot,
Isten sohasem küld lőszert,
Se tankot.

A háború sohasem vezet jóra;
Nem harcra van szükség,
Hanem
Békére,
Okos
Szóra.

A háború nem az Élet része.
A hétköznaphoz fegyver sohasem kell,

Globális vízözön-játszma;
Aranyalmafa lerázva.

Minden bokor gagyit terem,
Nyugdíjazva az értelem.

Rossz igék hullnak szerteszét,
Minden más "gyűlöletbeszéd".

Árboc hegyén kalózkendő,
A Tisztesség üldözendő.

A Jövő csontig elázva;
Globális vízözön-játszma.

 

Ávós elvtárs nagypapák,
Szivárványos unokák;
Hiába...
A világ úgyis
A Hit Útján
Megy tovább.

Ávós elvtárs nagypapák,
Szivárványos unokák;
Az "ifjú demokratára"
Jó illik a
Verőlegény-nagykabát.

Ávós elvtárs nagypapák,
Szivárványos unokák;
Materialista körben
Magától nem ér véget
Az "Add tovább!".

Ávós elvtárs nagypapák,
Szivárványos unokák;
Profán utópiákból már
Nem kér többet
A világ.

Ávós elvtárs nagypapák,
Szivárványos unokák;

(Inzertek)

Atlantisz nem kapitulál.

Hiába feledés, halál,



Hajdani nagy katasztrófa,

Nem áll be a halálsorba.



Újjászületik a mélyben,

Minden nemzedék lelkében.



Atlantisz nem kapitulál.

Bár ellene glédába áll



Minden korok dogmahada,

Nem fogja feladni soha.



Rövidített teremtések,

Ásatag hatalmi érdek,



Vallások szentelte mesék

Mind elhullanak szerteszét,

Ahol a nap kétszer jön fel,
oda százszor is elmennék,
vagy maradnék száz örömmel
– otthonra lelt boldog vendég.

Őrt állnak a szürke sziklák,
nézd a magas, kevély falat,
mint mennyei szent kulisszák,
s itt lenn fürge patak szalad.

Meszelt házak kontyos orma
feszes forma, mégse konok,
a templomnál gyűlnek sorba
ingvállban a hajadonok.

Egy udvaron virág ével,
sok régi tárgy, egész halom,
mohos lapátkerekével
vár a régi vízimalom.

Anikómmal
Itthon,
Szépen;
Valóságos szép
Mesében.

Meghitt
Otthon,
Vályogfalak,
Vén körtefa alatt fapad.

Boldog örömmel dolgozok,
Erőim teljében vagyok.

Valódi,
Élő
Mesében;
Anikómmal,
Ketten,
Szépen.

 

Ideológiák
Néma temetője;
A pokolban van,
De ott is
Iszonyodnak tőle.

Sötét liget rejti
Az utópiákat;
Körben karók hegyén
Halálfejek állnak.

Citruslombok alatt
Dogmabirka béget,
Hideg szél űzi semmibe
A hamis igéket.

Élenjáró tanok
Komor temetője,
Minden tisztességes embert
A hideg ráz tőle.

Lehull az anyagról
Matéria járma;
Osztályharcról szól a halott
Bolsevizmus álma.

Színes levelekből
Torz karikatúra;
Alatta meg a sokszínű

Magyarként nézek az égre;
Okom van a büszkeségre.

Egyedül álljuk a sarat
Régen a Kárpátok alatt.

Eredetünk homályba vész,
Már az oszágunk sem egész.

Állunk makacs
Reményeken.
Megfogyva bár,
De törve nem.

Magyarként nézek az égre.
Legalább ezerszáz éve

Itt a Kárpát-medencében
Él,
Küzd,
Boldogul
A Népem.

Túléltünk törököt, tatárt,
Gonosz, megcsonkított határt,

Jöttek hódító seregek;
Kánok, szultánok, szovjetek

Se utópia,
Se disztópia,
Az írónak nem a bukást kell kutatnia.

Az egyik nyárnak látszó örök este
Doktrína-bugyirózsaszínre festve,

A másik rémkép végzet-mázba szöve,
Minden Jövőt a hideg ráz ki tőle.

A Mű ne hazudjon,
Ne is ijesszen;
Isten áldása nincsen egyiken sem.

A Műnek Reményt kell
Alkotnia;
Se utópia,
Se disztópia.


 

Az Üdvösség csak egyéni lehet,
A végzet pedig tömegmozgalom.

Isten
Odafenn,
Semmit nem rendel eleve el,
A fátum puszta profán túlerő,
Meg halotti lepel.

Isten,
Szerelem,
Szabad Akarat
Csak annak marad,
Aki a kolomp után nem szalad,
S Becsületes marad.

Isten,
Szabadság,
Lélek
Idebent;
Együtt vagyunk a Rend,
Ahogy
Odafent.

Isten,
S Mindenki, aki
Önmaga marad...
Lélek,
Szerelem,
Szabad Akarat...

Isten,
Szerelem,
Lélek,

Minden Nemzetnek van
Útja;
A Magyar ezt régen tudja...

Jövőt nem a végzet nemzett;
Annyi Út van,
Ahány Nemzet.

Út lehet egy egész sereg;
Csak egy  Célhoz vezessenek.

Soha nem csupán ráció;
Hit,
Lelkület,
Tradíció.

Minden Nemzetnek van
Útja;
Van, aki régóta tudja,

Van, aki nem értette meg,
S még zsákutcában tévelyeg.

A Nemzet a közös
Remény,
De felelős csak
Az Egyén.

Harsoghat bármely túlerő,
Nemzet nélkül nincsen jövő.

Kis sárgacsőrű feketerigó
Totyog a kertben.
Nyáron élni jó.

Jövőt teremtve
Mosolyog a Nyár,
Most tanul repülni
A kismadár.

A Kezdet és Vég
Egymás kezét fogva
Néznek az elmúlt
És jövő napokra.

A Nyár az álmok arany kerete,
Egy korszak vége,
Egy új kezdete.

Totyog az udvaron
Egy új lakó;
Kis sárgacsőrű
Feketerigó.

 

Anikómmal ketten vagyunk,
Ez a sokadik szép nyarunk.

A Másik
A Jobbik Énünk;
Boldogok vagyunk,
Mert Élünk.

Friss minden Szerelem-tájék,
Minden Pillanat ajándék.

Ez a sokadik szép nyarunk
Anikómmal
Ketten vagyunk.

 

Úszni magamtól tanultam
Gyermekként a Balatonban.

Ezerszer is kapálóztam,
Buktam, ittam,
Fel nem adtam.

Elmerültem,
Fuldokoltam;
Azért is tovább folytattam.

Csapkodtam,
Bugyborékoltam,
De a végén -
Fennmaradtam...

Úszni magamtól tanultam
Nyaranta a Balatonban.

A Balaton
Csodák helye,
Számomra az Élet Vize.

Partja mellett nevelkedtem,
Partja mellett eszmélkedtem.

Ott tanultam kételkedni,
Remélni,
Tanulni,
Hinni.

Megéltem, lám, a hetvenet,

volt benne völgy, volt hegymenet,

s a hamvas léptű hajnalok

emlékek lettek, szívdalok.

Határok? Szélek? Küszöbök?

A karón varjú ücsörög.

Fekete szárnyú gyászhuszár,

időmet jelző vészmadár.

Nem is számolok sarkokat

az újat hozó alkonyat

mézcsókja, immár megfagyott,

s kívül - belül kérget hagyott.

Megéltem, lám, a hetvenet,

a sok-sok emlék eltemet,

s az éjfekete est mögött,

anyám csillagnak öltözött.