Blogok

      Megtörtént egy pici csoda az életem őszén, hiszen tavaszt élhettem át ezen az estén.
 Verseimet olyan emberek olvasták fel , akik szinte családtagnak számítanak... nem profi előadók de ,szeretik a verseket, az enyémeket is, - bevallom engem is. Elfogadva és feltétel nélkül a szeretet hangján adták   közre...élményszerű pillanatokat szereztek. Ők válogatták ki maguknak többől...
      Örömmel töltötték meg az est minden percét.

Tudsz velem még újra szépet álmodni?
Mondd, az árnyékokat tudod feledni?
A sötét múltból lépjünk ki a fényre,
ha akarjuk, még szállhatunk - remélve,

remélve, hogy lehetünk még boldogok,
hisz’ egy a lelkünk és együtt álmodunk,
sose nézzünk hátra, mindig csak előre,
lelkedet adtad, s én enyémet – örökre!

Budapest, 2014. 09. 13.
 

Szeptemberi partokon

Az elmúlás vén rokon.

Ködbe vész a révület,

A Jelen megint süket.

Jövő – csupasz szirtfokon;

Szeptemberi partokon.

Szeptemberi partokon

A túlélés monoton.

Pesszimista tegnap-ár;

Sose létezett a Nyár.

Szél mereng a romokon;

Szeptemberi partokon.

Szeptemberi partokon

Fáradt szellemlét oson.

Ha ballag Idő lova,

Nyár-ünnep gördül tova,

Isten nem veszi zokon

Szeptemberi partokon.

Cifraszűrhöz szűrdolmány, virágos ködmönke

réztarajos sarkantyú, lekvárral bödönke...

Ímhol tekeredik varangyos boszorka,

fűzre csavarodik vedleni bokorba.

Gúnyáját leveti, csupa ótvar-bőre,

nadálytejt csurrogtat zsombékra, gödörre.

Kótyagos ég alatt bömböl a toportyán,

nádi rigó fütyül, fészek-féle formán.

Egy római szenátornak volt egy rettentően csúnya lánya. Sehogy sem sikerült férjre találnia.

Az apja óriási hozományt, készpénzt és tucatnyi értékes ingatlant helyezett kilátásba. Ez rövid időre felkeltette az érdeklődést.

Kiderült azonban, hogy a lány hisztériás, fennhéjázó és ostoba. Sőt. Nyilvánosa agyba-főbe verte a rabszolgalányait. Ez még a nem túlságosan finnyás római hozományvadászokat is elriasztotta.

A hattyú dúlt, és Léda vár.

Csak jön, csak jön a nagy madár,

a föld is döng, homok repül,

ahogy közelg szünetlenül.

Tán isten ő, hogy ekkora…?

Kitárt szárnya két kupola,

térül-fordul, körülveszi,

elfutni nem, nem engedi,

lenyűgöző csábtáncot lejt…

Szégyent, zavart, mindent felejt,

reszket Léda, irul-pirul,

pelyhek selyme, hogy rásimul,

birtokló vágy öleli át

dús csipejét, szép vádliját.

Elbájolja Szépség, Erő,

nem áll ellen, végtére nő,

Jó szél fújt. Por betemette már a régi világot.

Jött, mikor éppen strázsált a bánat bús ragyogásban,

s felcseperedtek rút dögevőkké gnóm-szerü lények.

Titkos rendjüket senki se merte szóra emelni

bűnük súlyát torolni főleg ..."jöjjön hát a nagy

és végső tetemre hívás, porba vetése a bajnak!"

Vajh, ki akarná látni vesztét, ha szolgamód görnyed a lélek?

Ősz mosolya hallgatag;

Semmiért kell lebontani

A Múltat,

A szép Nyarat.

Egész világ bánatos,

A táj dekadenciától,

Elmúlástól

Harmatos.

Nyirkos őszi paszomány;

Ősz nevében elvetendő

Minden régi

Hagyomány.

Ősz mosolya éteri;

Magát mindig okosnak és

Haladónak

Képzeli.

Ősz mosolya hatalom,

Sose lesz itt rajta kívül

Semmilyen más

Uralom.

Ősz mosolya: rossz jelen;

A világban ő egyedül

Az igazi

Édes komám, jó testvérem,
gyakran jársz a Székelyföldön?
Látogatják, nem is gyéren,
ezer kincsét hegyen, völgyön
szívem mélyén én is őrzöm.

Csodájára járhat bárki,
várja szikla, buja-zöld rét.
Nyisd ki szíved, karod tárd ki,

Csendesek lettek a hajnalok,

Vérszínű fa kis ligetünk éke,
sok madárka boldog menedéke:
vörös juhar, vagy hasonló fajta,
minden levél rőzseláng-rőt rajta.

Sárgul már az erdők, mezők bokra,
őszi pára ül a vén napokra,
hajnal gyöngye berkenyelevélen,
piros bogyó incselkedik vélem.

A kék pillangó vagyok,

Nincs csillag az ég taván,
a Hold fénye halovány.
Szél vágtat a fák alatt,
letör gyönge ágakat.

Az ég zokog könnyekkel,
már a partot mossa el.
Ellenünk az őselem,
nincs a Földön kegyelem.

Küzdelem a gátakon,
homokzsák a vállakon.
Áradnak a patakok,
Istenünk tán elhagyott.

SZÁZHARMINCHETEDIK RÉSZ

Az ijesztő elbutulás az érem egyik oldala. A másik az ország lelki és szellemi állapota. Vagy éppen a kultúra állapota.

Az előbbiről nem szeretnék sokat mondani, beszélnek róla eleget. Csak egyetlen gondolatot vetnék fel.

Voltak a történelmünknek igen nehéz pillanatai. Őseink megfutamodtak vagy helytálltak, de eszükbe sem jutott, hogy feladják magyarságukat. Nélkülük nem lennénk.

Fals furulyaszó szétterül;

Nekünk semmi nem sikerül.

Nagy nemzeti piros betli;

Kötelező keseregni.

Sparhelten szikkad a pörkölt;

Úgyis mindig jobb a külföld.

A haza csak hitvány condra,

Hazaira mindig kontra.

Reszket már a búcsú-cetli;

Rossz nemzeti piros betli.

Fontoskodó nyugatpista,

Nem buta – csak pesszimista.

Ami nemzeti, mind talmi,

Ami trendi – birodalmi.

Hivatalos pótkultúra

Pénzért hajtja fejét búra.

ÖTÖDIK RÉSZ

Az előző részben arról szóltam, hogy Szigetvár hosszadalmas és véres ostroma nélkül Bécs elfoglalása a török főerő számára 1566-ban korántsem volt lehetetlen. Hamarosan alaposabban elemezni fogom, miféle változások állhattak volna elő az európai politikai helyzetben, milyen szükségszerű és elkerülhetetlen átrendeződésekre kerülhetett volna sor Bécs bevétele után.

Vessünk egy pillantást a helyszínre.

Jaj, az emberi test - de rossz konstrukció -,
jól elfuserálta az evolúció,
avagy a teremtés, kinek hogyan tetszik,
aki egészséges, az mind megbetegszik.

Rossz az immunrendszer, na és az ér mit ér,
amikor megsérül, akkor a vér kitér.
Ha elvágom ujjam, fáj az egész kezem,

Vén füstoszlop a végtelen;

Csak egy pillanat a Jelen.

Múló idővégtelenben

Lubickol a boldog ember,

Forró végtelen katlanban

Fuldoklik a boldogtalan.

Perc a perccel percért perel;

A Szabadság – nehéz teher.

Halálban, mitől se félve,

Vagy túlterhelve,

De élve.

Szánalmas, élő enyészet

A rossz, pesszimista végzet.

Ha az Időtől függ minden,

Élni esély soha nincsen.

Ha a nemhit fennen grasszál,

Isten igéje ködbe száll.