Blogok

Ringó, ringó, ringó,
Ez az Élettangó,
Lágy melankólia,
Forró andalgó.

Kilép, hátra, zár,
Öled mélye vár,
Selyem, latin-barna
Hosszú comb bezár.

Kilép, balra, zár,
Százszor csókol már,
Ős-vörös fénnyel
Ajka újra vár.

Lép, lép, fordul,
Lelken túl csordul,
Örök csalfa vágy,
Kell úgy, piszkosul...

             *
(ref:)
Ringó-ringó-ringó
Rongyos-Élet-Tangó...

             *

Megbántottalak,
elmulasztott tegnapok
némaságával.
Ráncfaragó idő
múlni hagyásával.
Kételyek közt hagyva
Az írás most
a vezeklésem,
dühös késztetésem,
mert fülemben visszhangzik
sajgó szívhangod -
jajkiáltását hallom...
Szemem könnycseppjében
bússá szépült arcodon
hiába várás ül...
Érzem ideges
mozdulatod, min
remegés fut végig
Visszautaznék
hozzád az időben,

Édes-bús ütemünk hívogat, újra kél,
Mezténláb mulatok, gondom a táncban él,
Régen szólt dalokat énekel új remény,
S ritmusban pörög életünk.

Két lépés repülő, ingat a forgató,
Hullámzó karikát rajzolva fordul át,
Benned gyúlt tüzeket, bőrömön égve szét,
Hamvaszt el hamuvá zeném.

Páratlan szerepünk, élteti csalfa fény,
Brácsában ragadó hangokon éledő
Érzésünk veri szét, lassul a járató...
Csárdásunk elül, éjbe száll...

Nem adhattam még neked
az első fényre feltörő mosolyom,
mikor jóízű reggeleken
ujjam arcodon oson,
és álomittasan,
ha szemed felragyog,
füledbe súgom: boldog vagyok...
Ó, nem!
Ezt még nem tudhatod...

"Az élet gyönyörű, minden vonatkozásában, a szívem-lelkem legmélyén élem meg minden egyes pillanatát. Ha feszít odabent, ha kitörni akar, akkor ki kell engednem. Dalban, versben, prózában, táncban, ölelésben."

(Hektór szavai az Idő palackjában – egy régi novemberből)

Trójai tábortűz mellett…

Szürke égen Hold ragyog,

Jövőt váró félelemben

Hallgatnak a csillagok.

———

Lent a völgy párás ködében

Akháj őr szeme kutat,

Isten-protekciós hősök

Fenik ránk a fogukat.

——-

Nekem nincs isteni ősöm,

Apám nemzette fiát,

Szegény asszony volt az anyám,

Nem ízlelt ambróziát.

———

Zsákmányolni jöttek ide,

S acsarkodnak – főleg rám;

Szőre lónak, szép telivérnek, ékes,
Háta fényes, csillog a barna bőre,
Vágtalázban űzte a vére tőlem,
Ösztön a kínja.

Erdejében bújva a hős királynak,
Rejtve ős zuzmók mezején, remegve,
Megpihen már, lanyhul a terhe végre,
Űzi az álma.

Éjre nappal jő, ebek orra nedves,
Érzi, táltos ló nyoma messze kúszik,
Hajtja árkon, űzi a szikla szélen,
Jaj, oda veszne!

Én a vérem hullatom érte mégis,
Tisztem átkos, lenni uraknak kénye,
Szolga sorssal verve lovásza lettem,
Én a gonosznak.

kitárt karokkal én repülni vágytam

de nem szelek jöttek csak kemény fagyok

egy léha fickó szeget ragadott

így maradtam pléh-krisztussá váltan

vállamon Poe örök hollója károg

lábamnál rég elhervadt virágok

állok esőben fagyban hófúvásban

megdermedt ujjam nem érint csillagot

és nem érzek kínt csalódást haragot

de nem is hiszek már a feltámadásban

mint ahogy te sem várod a csodákat

csak nézel csak bámulsz és tátod a szádat

míg állok élek örökös magányban

Kiméretlen szavakból gyúrtál,
Öntötted rám, mint a híg vasat,
Kíméletlen szavakkal küldtél,
Nyitottad szám, adtál hangokat,
 
Kiáltva rommá Bábel tornyát,
Hogy gyújtsak bensőmből lángokat,

A dallamban, a rímben,

Szóban, mintában, színben,

Játékban,

Hangulatban,

Abban legyél magyar…

—–

A magyar szó nekünk szent,

Másoknak hangulat,

De attól, hogy nekünk szép

Más szépet

Nem tagad.

——-

A ritmusban, a hitben,

Friss, élni vágyó hitben,

Álomban,

Szeretetben;

Abban legyél magyar….

——

Már sokszor fogtunk össze

Történelmünk telén,

S tiszteltek érte minket

Az egész földtekén.

——-

Majdnem elhittem, más vagy, mint a többi,

de az ösztönös gyanakvás idejében szólt,

és a villámlás utáni hirtelen csendben

csak a csalódás ördöge szónokolt.

Elgondolkodva néztem az arcod,

és nem tudtam hinni, pedig ártatlan szemek,

de a huncut csillogás a szemed sarkában

végleg meggyőzött, hogy nem vagy már gyerek.

Tegnap a letépett virágok táncát jártad;

Fájdalom, mi szívem nyomja,
Nyitva áll előttem a halál gyomra!
Mielőtt beleugrom
Életem újra átgondolom.

Neszt hallok,
De semmit nem látok.
Mindenhova nézek,
De hátra nem merek.

Tudom, hogy te állsz ott
S ha leugrok, lehet, hibázok.
Hátra nézek most talán utoljára,
S rám néz szemed szép párja.

Várom,hogy megszólalj, de nem teszed,
S én végre kimondom, SZERETLEK,
Majd leugrom,

Magyar! Én most hozzád szólok!
Neked én most nem szónoklok!
Mondd, tudod, ki volt Árpád apánk?
Vagy olyan, mint Attila? Falánk!

Emlékszel a régi magyar tettekre?
Érted hősi halált halt emberekre?
Büszke vagy arra, hogy magyarnak születtél?
Hazádért fegyvereddel vajon tüzelnél?

Kiállnál-e a magyarok érdekéért?
Tudnál-e tenni az ország népéért?
Nézz mélyen magadba s döntsd el,

Mindenki észrevette, mily szótlan vagyok,
De mit tegyek, ha megszólalni nem tudok?
A fájdalmam elnyomja üvöltő hangom,
Mégis tudom, annyiban ezt nem hagyhatom!

Most nem a szomorúság az, mi szívem nyomja,
Talán ez az élet új, legnagyobb hóbortja!
A düh az, mi most lelkem belülről alkotja,
Mi most érzelmeim ide-oda pakolja!

Teszi a hülyét s nem tudja már, kinek mit beszél!

Tudtam, hogy mellettem nem lesz boldog senki!
Nem hittem volna, ez is véget fog érni!
Hogy soha többet nem akarok majd remélni!
Hogy ebből az álomból fel fogok ébredni!

Nem akartam hallani, de muszáj volt!
Ez a fájdalmas érzés belém hatolt!
Kiről azt hittem, hogy szeret, felkarolt
S most ily könnyen magától elhagyott!

Itt lógok ismét a semmiben egyedül,

Elképzeltem egy verdát,
Mit szívem mindig kívánt.
Egyik nap megláttam,
És azt mondom:

"Igen! Ő az! Megtaláltam őt!"
Ránéztem és megtaláltam benne a jövőt.
Láttam fényszórói tisztaságát,
S a karosszérián az évek fájdalmát.

Akkor közelebb léptem hozzá, hogy lássam,
Biztos-e, hogy őt akartam.A visszapillantó tükre csillogott,
De mégis magából keveset mutatott.