Ismét egy reménytelen szerelem!

Tudtam, hogy mellettem nem lesz boldog senki!
Nem hittem volna, ez is véget fog érni!
Hogy soha többet nem akarok majd remélni!
Hogy ebből az álomból fel fogok ébredni!

Nem akartam hallani, de muszáj volt!
Ez a fájdalmas érzés belém hatolt!
Kiről azt hittem, hogy szeret, felkarolt
S most ily könnyen magától elhagyott!

Itt lógok ismét a semmiben egyedül,
Ez a kapcsolat együtt már fel nem lendül!
Ahogy a gitáron a húr meg-megpendül,
Úgy maradok és is lent, ő meg legfelül!

Azokat az együtt töltött perceket nem felejtem!
Köszönöm Istennek, hogy párszor mellette kelhettem!
Már tudom, az Úr engem nem embernek teremtett!
Anyám a megfoganásommal nagyot vétkezett!

Tizenkilenc éves fejjel beleszerettem egy srácba,
Harcolnék én ő érte, de már minden hiába!
Sosem szeretett, mégis őt foglalom imába!
Eszméletlen nagy a szívem teherbírása!

Én hiába szeretem, ha ő nem engem akar,
Meleg takaróval tán soha többé nem takar!
Ez az érzés pont olyan, mint a kökény, oly fanyar,
Ha meglátom őt bennem mély érzéseket kavar!

Itt a vége fel kell adnom a harcot,
Most vallott szívem nagyon nagy kudarcot!
Hogy fogadhatott be egy ilyen barmot,
Ki érte ég és föld között harcolt?