Nagygyörgy Erzsébet blogja

Vajon sírnak-e ott fenn az angyalok,

mikor oly nyomasztóak a hajnalok?

Leüvöltik-e kínjukat énnekem,

vigasz lesz-e nékik édes énekem?

Vajon vágyják-e földi csókok mézét,

vagy egyedül őrzik a naplementét?

Kettecskén korzóznak-e a felhőkön,

Ringó falevél, 

ajkadon az ősz csókja.

Oson már a tél.

Ülök a világ peremén,

lógatom a lábam.

Apró sóhajra vadászom,

születő lét köröz.

Didergő időfoszlány ölel szorosan,

kéklő jégvirágok nyílnak ki testemen.

Múltamnak fakuló árnyéka környékez,

szerelmed diszkréten csillogó emlékkönyv.

Gonoszkodó szópárbajaink hajszolnak

örök magányom ragadós hálójába.

Ajkadat sóízű szavakkal áztatom,

Rejtelmes, bíborfényben tündöklő hajnalok,
ahol tengerkék szemedbe merülve meghalok.
Éjfekete este bókol vágyunk hevének,
s mahagóniágy öblében titkon szeretnélek. 

Forrón vibráló alkony búsul,
csípős reggel, fázósan ködöl.
Haldokló falevél sodródik,
lopódzó őszünknek fejet hajt.
Nyári szerelem hevét őrzöm,

Játék a mondatokkal:Pilinszky János: Kihűlt világ c. verse, első és utolsó sorával.

Nélküled

"E világ nem az én világom,"

Légüres térben bukdácsolok félvakon,

leheletnyi lényem tétován kereng.

Képzelethidat ácsolok tévutakon,

kibérlett lelkem vert múltamon mereng.

Sáros-szájú szavak loholnak utánam,

kisírt szemek kísértenek álmomban.

Énem színpadán érzem magam butának,

Rejtelmes időhasadék tátong bennem,

könnyedén begyűröm véznácska lényemet;

üldögélek sorsom peremén,s tűnődöm.

Végtelenben vándorolok észrevétlen,

lasszóval fogok negatív világokat.

Mennykövet gyűjtök légies égi útra,

fénylényeket kötök galaxis szélére.

Túlkoros holdam dalommal vigasztalom, 

apró planétát kergetek térhálóval.

Csigalépcsőn brokátruha fénye villan, 

körúti kávézók illata ostromol.

Zsakettes urak sétapálcája dobol,

kisasszonyok csábító szeme felcsillan.

Kalapos úri dámák parfümje ködöl,

hintók fakereke nyikordul ridegen.

Kuncogó lányok célpontja az idegen,

Bús szavak lebegnek fekete pilleként,

születő versek villanása imbolyog.

Múló szerelmet őrzök létem kincseként,

sosem-volt idillt kergetve, lelkem bolyong.

Versem morajló hangjaiba rejtezem,

hernyóselymes érzelemhálókat fonok.

Titkokat sejtetek, dédelgetem csendem,

Hullócsillag, szavak milliárdjába reptet,

hullámzó időrezgésként olvadnak körém. 

Megszépít világom jade-színű ragyogása,

beépülök versek megvilágított sorába.

Csendbe bújok, rengések repedésein át,

keserű mondatokba költözöm, ütnek szavaim.

Álmomban rabom vagyok, magammal vívódom, 

hangodnak karca visszhangzik, kong magányomon.

Hol lobog a tűz, ami  piros virágot nyit?

Várlak remény-éjen, mondd szeretsz-e parányit? 

Homlokom mögött őrizlek, a filmünk pereg,

Tündér ropja a táncát, harmat cseppen a lábára,

fényes szikraesőt szór, alvó gyermekek álmába.

Dallam kúszik a mennyből, megrezzenti e földet.

Apró angyal a felhőn sétál, égi csikót szöktet.

Jéghintón sebesen száguld, vágyódik a bálba,

angyalszíve nagyon ver, táncos herceg a párja.

Kőfalak izzadnak vérkönnyeket,

kínommal nyugszik a Nap.

Rémülettel béklyóz e könnyes est,

rágalmaz majd a holnap.

Szorongat bűneim nyúló árnya,

múltamnak foglya vagyok. 

Egy fekete lyuk magába zárna, 

síri csendbe harapok.

Csalogány csacsogásod,

csipetnyi csöndbe csobban.

Csili csípősen csattan,

csapong, csalóka csókod. 

Csípőd csacska cselszövés,

csillagszemem csemegéz.

Torz életem mécsese ég kínlódó lángon, 

ellobban. 

Hitvány éveket vonszolok törékeny lábon,

eldobban.

Sosem kitaposott ösvényen járhattam,
sorsom küszködésre, munkára íródott.
Mégis vonzott az ismeretlen, járatlan,
lényem lehangolt életemtől irtózott.

Ám létem sötét oldala beszippantott,